2013. december 23., hétfő

A karácsony titka

Sziasztok! 
Mivel nemsokára itt az év talán legszebb ünnepe hoztam nektek egy kis meglepetést. Az első novellámat, amit mostanra írtam, a '' Karácsony titka'' nevet viseli. Csak egy hirtelen ötlet, ihlet volt, amit most megörökítettem, így az ünnepekre...Remélem elnyeri tetszéseteket. :)
És köszönök minden hozzászólást, email-t, bátorító szót, amit tőletek kapok, nagyon jól esik, és azt kelti bennem, hogy igenis tetszik, amit csinálok az embereknek. Szóval NAGYON köszönöm!
Imádlak titeket! :)


A Nap már lemenőben van. A keskeny ablaküvegen egyre halványuló vörös fény szűrődik be, és a méregdrága, giccses kárpiton törik meg. Már mindenki lefekvéshez készülődik. Csak egy kislány tipeg bizonytalan lépteivel a befagyott ablaküveghez, apró kezeit a jéghideg üveghez tapasztva, így nyomot hagyva puha bőre alatt. Kíváncsiskodó arccal mered a fehér, hóborította pusztaságba. Talán a gyermek korban ez az a bosszantó de ugyanakkor izgalmas idő amikor gyermeki kíváncsisággal várják, hogy elérkezzen a várva várt nap. A szenteste. 
Talán, sőt biztos, hogy őket nem az az általános érzés köti ehhez az ünnephez, mint az idősebb korosztályt. Nekik az ajándékok, az a varázslatos lelkiállapot, ami körülveszi őket, akár díszítés terén, akár az emberek hangulata miatt, egy feledhetetlen pillanat az életükben. Gondoljunk csak vissza, biztos, hogy mi is tudnánk pár kivételes vagy egyszerűen csak kellemesen jóleső  karácsonyi történeteket mesélni a saját gyermekkorunkból. Valahol mélyen, talán az ember arra vágyik, hogy legalább még egyszer átélhesse azt az érzést, ami kisebb korábban elvarázsolta ilyenkor, a gondtalanság, vidámság, a felhőtlen szórakozás, és az a bosszantó várakozás. 
Ez a kislány is ilyen érzésekkel áll kitartóan a kandalló tűzével megvilágított szobában. Hiába próbálja valaki elcsalogatni onnan, gyermeki makacssága nem engedi, hogy kihagyja ezt a páratlan pillanatot. Most végre saját szemével is megcsodálhatja azt a már mesékben sokat látott és hallott személyt, aki minden évben, minden gyerek arcára mosolyt csal. Most legalább megköszönheti neki azt a lovacskát, amit tavaly kapott tőle. Minden nap, minden percében nála volt, vele aludt, sőt még az utcára is magával hordozta ezt az egyedi, szívélyes lényt, ezért nagyot sokat jelentett neki.  
Középkorú nevelője próbálja ágyba csalogatni a kis Rosaliet, ám makrancos énje nem engedelmeskedik e lágyan hívogató szavaknak, hajthatatlanul kapaszkodik a vészesen csúszós párkányba, míg másik kezében Aisha nevű lovacskáját tartja. Tudja, jól tudja, hogy már ő sem bírja sokáig, nemsokára behódol az elkerülhetetlen érzésnek, ami akár egy pillanat alatt utolérhet olyan kis teremtményt, mint ő. Az álomvilágnak. 

                                                                 ~ ☼ ~  

- Kicsim, ideje felkelned. Látogatód van. - ébresztgeti mosolyogva kamasz lányát, a fiatal anyuka. Bársonyos hangja betölti az egész szobát, ezzel megnyugvást adva egyszem lányának, aki időközben megkísérelte a felkelést, ám miután a fáradság legyőzte ezt az lomha próbálkozást, inkább visszafeküdt, és fejére húzta puha, meleg takaróját.  
- Mégis ki keres ilyenkor? - motyogja a lány a még reggeli, rekedtes hangján.
- Bryan. Szegény már egy ideje lent vár. - feleli az anyuka, miközben egy hirtelen mozdulattal lerántja az eddig biztonságot nyújtó takarót a lányáról.
- Bryan? - pattan ki hirtelen az ágyból Lizzie, miután meghallja legjobb barátja nevét. Ez előbbi fáradtságnak már nyoma sincs. Ez az egy szó annyi adrenalinnal tölti fel lelkét és szívét, ami az egész napra éberen tartja. 
Kapkodva összegyűjti szekrényéből az aznapi ruha összeállítását, majd gyorsan a fürdőbe igyekszik, hogy mint minden reggel most is kicsinosítsa magát. Alig pár perc múlva már egy teljesen átváltozott, fiatal nő lépked ki a helyiségből, és lépteit megszaporítva a földszintre igyekszik, hogy köszöntse régi barátját. 
Bryan és Lizzie már az óvodától kezdve elválaszthatatlanok, és már lassan tizenöt éve legjobb barátok. Mindent együtt csinálnak, mindent megosztanak egymással, és mindig számíthatnak egymásra, akármilyen akadály vagy probléma előtt állnak is. Lizzie, nagy bánatára, már a barátságuk legeleje óta többet táplál barátja iránt, mint barátság, ám ezt mindig is titokban tartotta, hogy ezzel még véletlenül se feszélyezze a tökéletes barátságukat. Félt. Nagyon félt ezt bevallani a fiúnak, mert nem tudta, hogy vajon, mi következne ezután. Elrontaná-e ezzel a buta kijelentéssel az egész, eddig felépített, kapcsolatukat vagy megmaradna minden úgy, ahogyan eddig volt. Viszonozná-e a fiú az érzéseit, vagy elutasítaná őt? Rengeteg kérdés, amire Lizzie már oly régóta keresi a választ, ám eddig még nem talált rájuk. És talán már nem is fog.
Már az utolsó lépcsőfokon áll, amikor szíve őrült dobogásba kezd. Minden egyes alkalommal ezt csinálja, amikor a közelében van, és nem érti miért. Miért viselkedik a szervezete másképpen, amikor látja? Miért kívánja mindig a közelségét, és miért esik mindig olyan rettenetesen jól, amikor megöleli őt? Más fiúk miért nem tudnak kiváltani belőle ilyen érzéseket? Miért csak ő? Miért pont ő? Eleinte nem értette mi ez az olykor kellemes, máskor szúró érzés benne, ám amikor már növekedett, megismerte a szeretet fogalmát, rájött.
- Szia. - lép lassú léptekkel közelebb a fiúhoz.
A fiú hirtelen megfordul, a lány felé néz, majd lágyan elmosolyodik.
- Szia, kicsilány! - áll fel kényelmes, már megszokott helyéről a fiú, majd odalépik, és szorosan megöleli a törékeny lányt. 
- Nem is vagyok olyan kicsi. - durcáskodik a lány.
- Dehogynem. Nézd milyen jól elférsz a karjaimba. - suttogja a fiú, miközben még mindig szorosan tartja karjaiba a lányt. 
A lány halványan elpirul a kijelentésen, de gyorsan rendezi arca vonását, nehogy gyanússá váljon a fiú előtt. 
Lehet, hogy csak te vagy túl nagy.- vág vissza Lizzie.
- Oh. Most azt mondod, hogy kövér vagyok? - teteti ,lányhangon, sértettségét a fiú, mire Lizzieből kitör a nevetés, és enyhén a fiú izmos mellkasára üt.
- Nem kizárt. - mosolyodik el a lány gúnyosan.
- Na ezt még megbánod! - húzza kaján mosolyra az ajkait, majd megfogja a lányt, az ágyra veti, és elkezdi csikizni. 
Lizzie teljes erejével próbál kiszabadulni a csapdából, viszont ez a feladat lehetetlennek tűnik számára, így nagy sajnálatára be kell, hogy hódoljon az egyik legrosszabb kínszenvedésnek.

- Jól van, elég már! - mondja a lány két nevetés közben. - Elég! Nem bírom! Bryan, elég! próbálja ellökni magától a fiút, de az ereje, mintha elhagyta volna nem éri el a fiú mellkasát, aki erre, megsajnálva a lányt, elengedi, és hagyja, hogy egy kis levegőhöz jusson. Ez nagyon gonosz dolog volt! - tér magához a lány, és próbálja magára erőltetni a lehető legmegfélemlítőbb arckifejezését. - Ezt még visszakapod.  
Jaj ne, most nem fogok tudni aludni sem! - rezel be hirtelen Bryan.
Ne csúfolkodj! - emeli fel mutató ujját Lizzie figyelmeztetés képpen, ám sokáig nem tudja tartani ezt az álcát, elneveti magát, mire a fiú is megfeledkezik minden gondjáról, és csak a gyönyörűen nevető lányt figyeli.  
- Oh, majd elfelejtettem.- szólal meg hirtelen Bryan, majd hátralép az asztalhoz, és elvesz egy azon fekvő díszes dobozt. - Boldog Karácsonyt Lizzie! - tartsa a lány felé az aprócska dobozt, amit a lány meglepve ugyan, de felhőtlen boldogsággal fogad el. 
- Bryan. Nem kellett volna. - kezdi felemelni a kicsiny doboz fedelét Lizzie, majd elképedve pillantja meg a benne rejlő meglepetését. - Ez...ez nagyon gyönyörű. - veszi alaposabban szemügyre az ezüstös, delfin alakú medállal ellátott nyakláncot.
- Tetszik? - mosolyodik el magabiztosan a fiú.
- Imádom. - somolyog kedvesen a lány, majd a fiú felé fordul. - Segítenél? 
Bryan egy pillanatra nem érteti mit akar tőle a lány, ám amikor felé tartja a medált rögtön feleszmél, és szégyenlősen fogadja el a kérést.
- Ja persze, igen. - veszi el Lizzietől a nyakláncot, majd finoman, a lány haját félresimítva, felhelyezi a helyére.
- Köszönöm. - fordul a fiú felé mosolyogva, enyhe pirrel az arcán.
- Nincs mit. Örülök, hogy tetszik. - fogja meg egy másodperce a lány kezét, majd hirtelen, mintha valamiből feleszmélne, újra egy teljesen más hangnemben szólal meg. - Akkor indulhatunk?
- Hova? - néz érthetetlenül a fiúra.
Sétálni. - feleli Bryan, majd kifelé kezdi terelni a lányt. - Ilyenkor nagyon szépek az utcák.
Jól van. Mehetünk. - indul kifelé az ajtón a lány.
Útközben egyikük sem szólal meg, olyan néma, már-már kínos csend telepszik rájuk, amit eddig még nem ismertek. Eddigi éveik alatt sohasem fordult elő, hogy ne tudtak volna kapni egy olyan témát, amiről akár órákat is beszélgethettek. Most viszont, mintha egészen máshol jártak volna gondolataik, egyikük sem érzékelte, hogy most hol is vannak vagy mennyi az idő, talán még azt sem, hogy miért jöttek, csak mennek a másik után, szótlanul, és várják, hogy történjen valami. Lizzie néha felpillant a fiú arcára az viszont túlontúl elvan foglalva titkos gondolataival, ahhoz hogy észrevegye őt. Valamin nagyon töri a fejét, talán valami gond lehet otthon? Nem azt biztosan elmondta volna a lánynak. Talán túl fáradt vagy csak egyszerűen nincs mit mondjon? Nem tudja, viszont abban egészen biztos, túl jól ismeri ahhoz, hogy tudja, valamit eltitkol előle a fiú. De vajon mit? Megkérdezze tőle? Vagy hagyja, hogy ő mondja el neki? Ismét olyan kérdések, amik kíváncsi énjét igen csak megmozgatják, viszont az eszét arra készteti, hogy hagyja, ne avatkozzon bele, majd elmondja ha szeretné. És egészen biztos volt benne, hogy ha Bryan elszeretné valakinek az csakis ő lenne, hiszen benne bízik a legjobban. A bonyolult gondolatmenetét a mellette lépkedő fiú töri meg, amikor hirtelen felé fordul, és halkan megszólal. 
- Emlékszel még erre a helyre? - néz le kíváncsian a lányra, aki csak érthetetlenül pislog vissza rá. - Egyik évben, amikor kicsik voltunk, itt építettük azt a hatalmas hóembert. - emlékezteti a lányt, akit mintha egy villámcsapás ért volna törnek rá a gyönyörű emlékek. 
- Persze, egész nap azt építettük. Mindenkinek azt bizonygattuk, hogy ez a világ legnagyobb hóembere, és hogy megtanítottuk beszélni is. - nevet fel a felidézett emlék hatására a lány. 
- De azért tényleg nagy volt! Alig értem fel a fejéig. - bizonygatja igazát Bryan, ám közben mindvégig a kedvesen nevető lányt figyeli. Imádta amikor nevet. Ilyenkor még gyönyörűbb, mint máskor.
- Persze nekünk az volt. De másnak alig ért  a válláig. - mondja Lizzie.
- Lehet, de akkor is ő volt a legnagyobb. - makacskodik Bryan.
- Igen, ő volt. - mosolyodik el halványan Lizzie. 
Egy közeli, hatalmas ágakkal körbeölelt fa alatt található padhoz igyekeznek, amit Bryan fürgén el is foglal, és őt követve nem sokkal utána a lány is.
- Miért hoztál ide? - teszi fel Lizzie az egész este foglalkoztatta kérdést.
- Nem tudom. - vonja meg a vállát Bryan. - Nem állt szándékomba pont idehozni, csak egy hangulatos helyet akartam. - körbenéz, majd mosolyogva a lányhoz fordul. - És lám. Itt vagyunk.
- Tényleg nagyon szép hely. - csodálja meg Lizzie a körülöttük levő ünneplőbe ''öltöztetett'' várost. 
Ekkor Lizzie, hogy elűzze az újabb kínos csendet, a háta mögött, hogy Bryan ne lássa, egy nagy hógolyót gyúr.
- Oda nézz! - mutat az ellenkező irányba a lány, majd mikor a fiú elfordul hirtelen az arcába dobja a hideg havat.
- Hé! - söpri félre a dermesztően hideg havat arcából. - Ezt még megbánod! - néz rosszálló mosollyal Lizziere, aki erre hirtelen felszökik, és amilyen gyorsan csak bír elszalad.
- Hé! Állj meg! - indul utána a fiú. - Úgysem menekülhetsz! - próbálja beérni a lányt, ám az nem adja ilyen gyorsan, még mindig teljes erőfeszítéssel fut. - Lizzie! Állj meg! - kiálltja a lány után. - Jól van, egyszer úgyis elfáradsz. - motyogja szórakozottan magában a fiú. Nem akarta beismerni, de mindig is szerette a lány a vadóc oldalát, ilyenkor sosem unatkozott mellette, és ez jó érzéssel töltötte el. 
Nem kellett sokáig várnia, a lány egyszer csak lassulni kezdett, ezzel rohamosan csökkentve a köztük lévő távolságot. Bryannek sem kellett több, még gyorsabbra vette az iramát, és vigyázva a lendületére hirtelen, Lizziet meglökve, a puha hóba estek. 
- Megvagy. - suttogja mosolyogva a fiú. - Mikor tanultál meg így futni? - húzza fel egyik szemöldökét, viszont még mindig nem mozdul, ugyanúgy Lizzien fekszik.
- Muszáj, ha az embernek fiúbarátja van, aki megakarja őt ölni. - feleli Lizzie rezzenéstelen arccal. Minden apró rezdülésére odafigyel, nehogy elárulja magát valamilyen féle képpen, mert a fiú közelsége olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket még talán sohasem érzett. 
- Nos. Nem akarna megölni, ha nem provokálnák. - feleli mosolyogva a fiú. 
- Hé! Én nem csináltam semmit! - tiltakozik gúnyos mosollyal Lizzie.
- Nem. Tényleg nem. Csak úgy ok nélkül kezdtél menekülni előlem. 
- Pontosan. Ehhez volt kedvem. - néz nagy komoly arccal a fiúra, aki erre elneveti magát.
- Olyan bolond vagy. - mosolyog kedvesen a lányra, mire őt enyhe pír borítja el, és kezdi felettébb kínosan érezni magát.
- Öhm...tudod, nem hiszem, hogy én lennék a bolond. - motyogja a lány.
- Miért is? - néz érdeklődve a lányra.
- Mert nem én fekszek egy ártatlan emberen a park közepén. - feleli Lizzie némi gúnnyal a hangjában.
- O. - kel fel hirtelen a fiú, majd mintha semmi nem történt volna, érthetetlenül figyeli a lányt. - Kelj fel, még megfázol. 
- Mivel érdemeltem ki ezt a nagy aggódásodat? - kászálódik fel Lizzie a földről, majd olyan csúnyán néz a fiúra, amilyen csak tőle telik.
- Á semmiség. Csak érted teszem. - vigyorog vissza a fiú.
- Lekötelezel. - pusmogja a lány.
Ezután újra néma csendben indultak el. Lizzie nagyon nem értette mire fel ez a nagy hangulat változás, és már kezdett bele őrülni a kíváncsiságba, hogy vajon mi az a nagy gondja, amit nem hajlandó vele megosztani.   
- Na jó. Mi a bajod? - fordult a fiú felé érdeklődve.
- Hogy? - néz érthetetlenül a lányra. - Semmi csak elgondolkoztam. - feleli nyugodtan.
- És min? - próbálja finoman feltenni a kérdést, de ebben a kíváncsisága nagyban meggátolja, így egy kissé szemrehányóan néz rá.
- Semmi nagyon. - vonja meg a vállát, de nem néz a lányra. 
- Értem. - sóhajt fel Lizzie. Be kell, hogy lássa egy hamar nem tudja meg, mi foglalkoztatja ennyire legjobb barátját.
Így mennek ketten, zsebre dugott kézzel tovább a hóval borított utcán, némán. Lizzie már beletörődött, hogy ez a kiruccanás egyáltalán nem olyan lett, amilyennek elképzelte, és már magában az összes lehetséges variációt kitalálta, hogy vajon milyen tragédia történhetett legjobb barátjával, hogy így viselkedik. Vagyis majdnem az összeset.
- Gondoltál már kettőnkre? - szólal meg hirtelen Bryan a nagy és hosszú csöndet megszakítva, ám még mindig nem néz a lányra, érdeklődve, mintha valami nagyon érdekeset látna, a földet pásztázza.     
- Hogy? - néz érthetetlenül a fiúra.
- Érted. Kettőnkre. Úgy. - motyogja a fiú, kitartóan még mindig a csizmáját figyelve.
- Hogy? - ismételi meg magát a lány.
- Jaj Lizzie. - néz fel egy pillanatra a lány arcába, majd újból a földet kezdi tanulmányozni. - Gondoltál már másképp ránk?
- Hogy? - suttogja újra ezt az egy szót. Szívébe olyan jóleső érzés költözik be, ami az egész testét melegséggel tölti el, hogy ha nem látná a havat, azt hinné nyár van. 
- Lizzie. Kérlek, ne nehezítsd meg! - néz már-már könyörgően a lányra.
- De. - áll meg hirtelen. - Hogy?
- Jó. Mindegy. Hagyjuk. - indul tovább a havas úton. - Nem érdekes.
- Várj! - nyúl hirtelen a fiú válla után. 
A fiú ekkor lassan megáll, megfordul, és a lány szemébe néz. Most egészen másképp csillognak azok a tengerkék szempárak, most tele van szomorúsággal, szeretettel, szenvedéssel és minden érzelemmel, ami csak létezhet. A lány szíve most úgy dobogott, mint még soha. Már talán félt, hogy kiugrik a helyéről is, annyira zakatolt odabent. Hát mégis. Mégis szereti őt? Mégsem viszonzatlan az ő gyötrelmes szerelme?
Nem tudta mit csináljon, mit mondjon neki. Ilyenkor egyáltalán mit szoktak? Csak nézte a fiú gyönyörű kék szempárjait, és próbálta kiélvezni minden egyes másodpercét ennek a pillanatnak. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt a fiú arcához, minden másodperccel csökkentve a távolságot az ajkaik között. Még vetett egy utolsó pillantást a fiúra, majd lehunyta szemeit, és szorosan összeillesztette ajkaikat. A fiú nem tudta titkolni meglepettségét, de gyorsan és készséggel viszonozta a lány lágy csókját. Finoman, érzékien kóstolgatták egymás ajkait, nem volt semmi durvaság, csak a szerelem irányította őket. A fiú, kezeit a lány derekához illesztette, és még szorosabban magához húzta, mire a lány az övéit a fiú nyakához, valamint tarkójához helyezte. Egyikük sem szeretett volna elszakadni, soha. Lizzie azt kívánta, mint a filmekben, bár megállna az idő, és így maradhatnának örökre. Eddig teljesen értelmetlennek és túl nyálas dolognak találta, ám most itt, hogy ő is átélte már kezdte érteni miért kerítenek ennek a kijelentésnek ekkora feneket. Mert tényleg milyen rossz volt elszakadni, a mindennél jobban szeretett fiútól, oxigén hiány miatt.
- Lizzie. - suttogja a fiú a homlokát a lány homlokának döntve. - Nem tudom mit mondhatnék.
- Ilyenkor nem szoktak semmit mondani. - mosolyodik el a lány.
- Azt hiszem túl sok filmet nézel. - lépik el a lánytól egy lépést, és fejét félredöntve gyönyörködik a szépségében.
- Hé! Ez nem... - kezd mentegetőzni a lány, ám Bryan megelőzi, és újra lecsap ajkaira. Ekkor már bátrabban, de ugyanolyan szerelemmel. 
Így indulnak, kéz a kézben, hazafelé pár óra múlva.

                                                                              ~ ☼ ~  

- Rosalie, hová futsz már megint? - szól a kislányra nevelője.
- Hagyja csak. Én vigyázok rá. - mosolyog rá Lizzie. -Na és. Mit kaptál a télapótól? - kérdezi unokahúgától kedvesen Lizzie, miközben a kislány szobájába igyekeznek. 
- Lovackát. - feleli Rosalie, és sietve az ágya felé menetel, hogy megmutassa neki.
- Hűha Rosalie. - veszi el a pici kezekben tartott állatocskát. - Ez gyönyörű. 
Mindig is jó kapcsolatot ápolt a két lány egymással, igaz nagy volt a korkülönbség, ám az jól érezhető volt, hogy Rosalie szinte senkiben nem bízik meg annyira, mint Lizzieben. Sajnos csak Karácsonykor tudnak találkozni a nagy távolság miatt, viszont akkor elválaszthatatlanok. Az egész napot együtt töltik, játszanak és barátkoznak.
- Lizzie, végre. Már mindenhol kerestelek. - lép be a szobába Bryan, majd egy gyors csók kíséretében az ismeretlen kislányhoz guggol. - Szia kis hölgy. - mosolyog rá.
- Rosalie, ő itt Bryan. Bryan, ő itt Rosalie, a világ legjobb unokahúga. Igaz? - mutatja be egymásnak őket Lizzie, miközben Rosaliet az ölébe veszi.
- Örvendek. - nyújtja Bryan Rosalie felé a kezét szelíd mosollyal az arcán. 
Rosalie egy percre elbizonytalanodik, és szorosabban bújik Lizziehez. Ám miután a lány biztosítsa róla, hogy nincs semmi baj, nem akarja bántani őt, csak barátkozni szeretne, igaz bizonytalanul, de megfogja Bryan kezét. 
- Képzejd, tajájkoztam a Télapóval. - csillan fel hirtelen Rosalie szeme, és kezd el mesélni újdonsült barátjának.
- Tényleg? Hát ez nagyszerű. És mit mondott? - kérdezte érdeklődve Bryan.
Lizzie meglepődött, hogy Rosalie ilyen hamar megtudott bízni az eddig ismeretlen fiúban, de ugyanakkor nagyon örült, hogy az élete egyik két legfontosabb személye ilyen jól és gyorsan kijön egymással. 
Az este hátralevő részében sokat beszélgettek, és játszottak együtt. A karácsonyi vacsora pedig az eddigi legjobb volt mindenki számára. Hogy miért? Mert mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie. Mert olyan felhőtlen boldogságban telt az év legszebb ünnepe, akár a filmekben, ezzel megcáfolva azt az elméletét Lizzienek, hogy ilyen csak a filmekben létezik. És, ami a legfontosabb, kiderült, hogy mi a karácsony titka: A Szeretet.

2013. december 14., szombat

3. Rész

Sziasztok! :)
Ehhez a részhez csak annyit fűznék hozzá, hogy lehet, hogy egy kicsit vontatottra sikeredett, sőt biztos, viszont muszáj volt. Eleinte is így terveztem, hogy egy ilyen rész is legyen benne, mert ennek így kell történnie, sajnos vagy nem sajnos nem szeretnék semmit sem elsietni. ( Essznek és Jake-nek szüksége van egy kis időre :D ) Remélem azért tetszeni fog ez a rész is valamennyire.
És kérlek szánjatok meg egy-két kommentel is. :)

----------------------------------------------------------------------------------


Kedves Naplóm!


Igen, tudom, már rég nem jelentkeztem. Ennek nem föltétlen az az oka, hogy túl elfoglalt lettem volna vagy netalán elvesztettem volna a naplómat, csupán nem történt semmi olyan említésre méltó esemény vagy hír, amit megoszthattam volna bárkivel is. Ám most...most már úgy érzem összegyűlt bennem kellően annyi érzés, amit már ideje lenne leírnom.
Az elmúlt három hónapban majdnem minden megváltozott. Immáron hivatalosan is Dániába költöztem, új szobatársam lett, és egy teljesen új társaságba, idegen helyre csöppentem. Eleinte furcsa volt, nagyon is, mivel nem ismertem senkit és semmit, nem tudtam, hogy hogyan juthatok el valahova, anélkül, hogy eltévednék menetközben, és egyszerűen csak, hogyan viselkedjek, hogy befogadjanak, de ezzel szerencsére nem volt nagy problémám. Az emberek itt egészen másak, mint Magyarországon, de a  jó értelemben. Mindenki nagyon kedves, és akármikor számíthatok rájuk, ha szükségem lenne valamire. A szobatársam Lotte, Scédországból érkezett, elmondása szerint a legapróbb településről, amit ember valaha is látott. Rendkívül kedves és aranyos lány, szinte mindenen nevet, de éppen ez teszi őt ilyen elbűvölővé. A fiúk nyál csorgatva fordulnak utána, amit a többi lány irigykedve vesz tudomásul, és emiatt a legtöbbjük el is fordul tőle. De ez csakis az ő bajuk, nem tudják, hogy milyen nagy kincsről maradnak is le. Ebben a három hónapban a legtöbb időt Lottevel töltöttem. Majdnem mindent együtt csináltunk. Együtt fedeztük fel az ismeretlent, együtt küzdöttünk meg a sok, néha 
érthetetlen, leckével és dolgozatokkal, együtt sírtunk és nevettünk, valamint együtt veséztük ki az összes jóképű és kevésbé szemrevaló fiúkat is. Egyszóval ezalatt a három hónap alatt elválaszthatatlanok lettünk. Már majdnem mindent tudtunk a másikról: a titkait, legféltettebb vágyait, álmait és az olykor bolyongó, változatos múltját. De mégis, csak majdnem tudott rólam mindent. Csak majdnem, mert egy valamit, ami szerintem már nem is annyira fontos, viszont nem tagadhatom, az elmúlt egy évemnek egy meghatározó eleme, kimaradt a nagy beszámolómból. Nem azért, mert szégyelném, sőt ellenkezőleg nagyon is büszke vagyok, hogy egy ilyen intelligens, kedves és tökéletes embert mondhattam barátomnak, vagy mert nem jelentene semmit sem, mert ez sem igaz. Csupán próbálom úgy élni az életem, az új életem, hogy ne ő legyen a legmeghatározóbb szereplő benne, ne tőle függjön minden, hanem tőlem. Nem azt mondom, hogy elszeretném feledni, mert úgysem tudnám, pusztán a jelenbe szeretnék élni, minden adandó, egyszeri alkalmat kihasználni, és csakis olyan dolgokkal foglalkozni, aminek van jövője és értelme. Most csakis erre és az új iskolámra koncentrálok.
Azóta vele sem beszéltem. Már pontosan három hónapja, az utolsó facebook beszélgetésünk óta, nem hallottam róla semmit, nem érdeklődtem felőle, nem írtam és nem is kerestem, ahogyan ő sem. És szerintem ez pont így helyes. Mindkettőnknek egy új fordulatot vett az élete, amiben sajnos már egyikünk sem fért volna bele. Ahhoz túlságosan is nagyot kellett volna kockáztatni, és ezt nem érte volna megtenni, mivel ez egy, talán csak a mi elménkben létező, elérhetetlen kapcsolat volt, aminek soha nem lett volna jövője. Talán azok, akik nincsenek itt, velünk, hogy megértsék, azt hinnék, hogy túlreagáljuk, hisz ez csak egy levelezőtársi viszony, nem is ismerjük egymást. Igen, lehet, hogy igaz. Lehet, hogy csak az volt. de akkor mégis. Mi a fenéért hiányzik ennyire ez az egyszerű, túlreagált kapcsolat? 

Szobatársam hangjára ösztönösen rezzentem össze s csuktam össze öreg, megviselt naplómat. Az ajtó küszöbén állt, és érdeklődve figyelt. Gondolom az előbbi, számomra ismeretlen, kérdésére várta a választ. Érdeklődő arccal fordultam felé, és nagyon reméltem, hogy nem kérdi meg mi vonta el előbb a figyelmem.
- Öhm...megismételnéd kérlek. - mosolyogtam rá halványan.
- Persze. Csak azt kérdeztem, hogy lenne-e kedved eljönni este a bandával a Cosy Bárba? - ismételte meg előbbi kérdését türelmesen.
- Mármint a mi bandánkkal? - érdeklődtem.
- Persze. Máséval biztos nem mennék sehova. - nevette el magát.
 Nos, a bandánk. Hát, nem is tudom lehet-e egyáltalán rendes bandának nevezni. Mindössze hatan vagyunk benne. Két amerikai lány, egy német és holland fiú, valamint én és Lotte. Érdekes páros nem igaz? Szerintem roppant mulattató, és egyedi társaság vagyunk mi, már az elejétől fogva nagyon jól kijövünk, sokat nevetünk és minden hülyeségben benne vagyunk. Viszont bandának azért még nem nevezhetném magunkat. Mi neveztük el így, hogy tudassuk a nagyvilággal, mi összetartozunk. Na meg azért, mert itt mindenki ezt csinálja, összeszed pár embert, és bandát alapít velük. 
- Azt hiszem ráérek, de addig még meg kell írjam a spanyol esszém. - nyúltam hamarjában az asztal melletti apró szekrényembe, hogy kivegyem az esszéhez szükséges dolgokat.
- Jól van, de siess. Hétkor indulunk. - mosolyodott el, majd gyorsan ki is ment.

- Te, Esther! - hallottam meg hirtelen a mellettem álló német fiú totálisan részeg hangját.
- Igen, Alex? - fordulok felé.
- Neked mi...miért nincs fi...fiúd? - nyögte ki valahogy elcsukló hangon ezt az egy mondatot.
- Nem tudom. Most nincs időm velük foglalkozni. - adtam a szerintem frappáns választ.
- Pff. Ez badarság! - szállt bele a beszélgetésbe Luuk, a holland fiú. - Szerintem sürgősen kéne szerezz egyet. - bólogatott nagy lendülettel. Benne is volt már egy ''kicsi'' alkohol.
- Szerintem is. - helyeselt Lezlie az egyik amerikai lány. - Mit szólsz mondjuk... - forgatta fejét a táncparkett irányába, és lelkes keresésébe kezdett. - Hozzá! - mutatott hirtelen egy húszas éveibe járó, szőke hajú, kigyúrt testű pasasra.
- Nem az esetem. - mondtam az igazságot, mivel valóban, egyáltalán nem hasonlított az általam kedvelt típusokhoz, és amúgy is egy igazi csődörnek nézett ki, akit csak az egy éjszakás kalandok vonzanak.
- Jól van, akkor mondjuk...ő? - állt meg tekintete most egy még idősebb, sőt talán már egy házas, férfin. 
- Pff. Azt hiszem kihagynám. - fejeztem ki látványosan undoromat. - Tudjátok mit, én most inkább kimegyek a mosdóba. - azzal felálltam, és lapossarkúmban, mivel a magasat ki nem állhatom, elindultam a mellékhelység felé, abban reménykedve, hogy mire visszaérek már mindenki talál magának valakit, és azzal eltöltve az időt végleg leszállnak rólam.
Még két lépés hiányzott az ajtóig, amikor valakin megállapodott a tekintetem. Egy húszas éveibe járó, barna férfi, egy bárban, könyvet olvasott. De nem ám akármilyent, magyart. Rendkívül kíváncsi lettem rá. Már eleve, amit egy bárban csinál szokatlan, de hogy még magyarul is teszi, méghozzá Dánia egyik legnépszerűbb bárjában, a rendellenesség újabb szintjére emelte őt. Fogalmam sem volt mit csináljak, oda menjek vagy inkább hagyjam az egészet. Két perc gyötrődés után eldöntöttem, hogy most az egyszer behódolok kíváncsi énemnek, és utána járok a dolgoknak. 
Lassan közeledtem feléje, ezzel is időt nyerve magamnak, hogy kitaláljam milyen eszement szöveggel álljak elé, amivel nem annyira égetem magam le előtte. Amikor már ott voltam előtte, egy lépésnyire a székétől, megtorpantam. Mégis milyen elmebeteg olvas egy bárban? Csakis az aki így akarja felszedni az olyan ártatlan lányokat, mint én. Más nem lehet. 
Tétovázásomnak azonban ő maga vetett véget, amikor észrevette, hogy bámulom. Innen már nincs menekvés, gondoltam magamban, de azért egy kicsit hálás is voltam, hisz így végre megtudhatom, hogy igazam volt-e. 
- Valami baj van? - nézett fel rám érdeklődve, ezzel pedig megmutatva gyönyörűen csillogó zöld szemeit. Jól saccoltam, körülbelül húsz éves lehetett, viszont ami a csajozást illeti nagyon nem úgy nézett ki, mint akit érdekel, annál inkább azzal volt elfoglalva, hogy megtudja nincs-e valami nagy bajom, hogy csak úgy állok előtte megdermedve, mint akit kővé dermesztettek.
- Öhm...nincs...csak megláttam, hogy olvasol, és gondoltam, hogy... - dadogtam, mint aki valami rosszat tett.
- És? - várta egy ideig a válaszomat, majd miután nem kapta meg újra megszólalt. - Netalán nem szabad? Nem láttam sehol kiírva...
- Nem erről van szó. - tiltakoztam. - Csak még senkit sem láttam egy bárban olvasni. - magyarázkodtam. - Méghozzá magyarul. - tettem hozzá gyorsan magyarul.
A férfinek ez hallatán felcsillant a szeme, és hirtelen átváltott kedvesebb hangnemre.
- Ez igen. Nem gondoltam volna, hogy találkozok itt még valakivel, akit érdekelnek a könyvek. - mosolyodott el fülig érően. 
Jól esett nem tagadom, hogy ilyen hirtelen megváltozott a véleményre rólam, viszont azt is tudtam, hogy mire fel van ez a gyors váltás, és ez már elszomorított.
- Nincs kedved inni valamit? Meghívlak egy italra. - mutatott a bár pult felé.
- Öhm...rendben. - indultunk el a bár pult előtt álló két szabad szék felé.

Az este további részét, mint később megtudtam, ezzel a Péter nevű sráccal töltöttem, aki egy öt éves orvosi tanfolyam miatt költözött ide, érdekli az irodalom, és este csak a haverjai miatt jött el a bárba. Rendkívül kedves srác, nagyon jól elbeszélgettünk főként az irodalomról és könyvekről. Kiderült, hogy e téren nagyon hasonló az ízlésünk. Amúgy randira is hívott, amit próbáltam a saját természetemnek, és nem a nemzetiségemnek betud
ni, így elfogadtam. Két nap múlva randizunk.
Körülbelül hajnali öt óráig maradtunk. Péter hazakisért, így előbb értem haza, mint az én részeg bandám, akik dülöngélve alig tudtak hazatalálni az éjszaka közepén. 
Másnap délben keltem. Hajam olyan nyúzott volt, mint akit elkapott egy ventilátor, így már délután lett mire rendbe szettem és elfogadhatónak tituláltam magam. 
Ezen a napon nem egyszer jutott eszembe Jake. Hogy vajon mit csinál most? Vajon kivel van? Jól van? És vajon eszébe jutottam ma, ezen a fontos napon? Ugyanis pontosan egy évvel ezelőtt, október másodikán történt, hogy vettem a bátorságot, és megírtam a barátságunk kezdetét jelentő levelet. Még nagyon ügyetlen voltam, nem tudtam annyira angolul ezért féltem is, hogy hülyének néz, de ez szerencsére nem történt meg. Mindenben segített, ha valamit nem értettem türelmesen elmagyarázta, és a hibáimat kijavította, így az ő nagy lelkének, és talán az én szorgalmamnak is köszönhető, hogy alig két hónap alatt már majdnem perfektül beszéltem a nyelvet. Ezért mindig is hálás leszek neki. Na meg azért is, mert egy ilyen nagyszerű barátra tettem szert személyében. Igaz most már nem tartjuk a kapcsolatot, de azért úgy érzem ennyi bőven jár neki, hogy ezen, a barátságunk egy éves évfordulóján gondoljak és megemlékezzek rá.
Lotte egész nap a városban járkált, a testvérének és anyukájának, mivel az apukája sajnos már nem él, így neki nem tudott, keresett ajándékot, ugyanis alig egy hét múlva, az őszi vakációban hazalátogat. Így én egész nap, vagyis fél nap, mivel a másik felét alvással töltöttem, egyedül voltam a lakásban. Főztem, rendbe szedtem a szobám, néztem egy filmet, valamint teljes nyugalomba tanultam.Néha pedig teljesen elkalandoztam, egyik pillanatban például arra lettem figyelmes, hogy Jake egyik régebbi emailjét olvasom. Nem tagadom, egy kicsit meghatódtam rajta, pedig ne essék félreértés nem vagyok egy elérzékenyülős fajta, de szó mi szó az volt az egyik kedvenc levelem, amit valaha is tőle kaptam.

 Feladó: Jake B.
Címzett: EszterVarady
Tárgy: Szia(94)
------------------------------------

Drága Essz,

Jingle bell jingle bell jingle bell rock
Jingle bells swing and jingle bells ring
Snowing and blowing up bushels of fun
Now the jingle hop has begun...

El sem hiszem, hogy ilyen gyorsan eltelt még egy év, és újra itt a Karácsony! :) Ebben az egy évben sok minden történt, de az egyik legjobb dolog, remélem nem haragszol, hogy pont ezt mondom, de te vagy. Mármint, hogy megismerhettelek. Nagyon de nagyon várom már, hogy élőben is láthassalak, ugyanis kamerán keresztül mégsem ugyanolyan. :/
Ha kinézek az ablakon, nem látok mást csak boldog embereket, gyermekeket, akik felhőtlenül játszanak a nagy, fehér hótakaróban. Remélem majd neked is megmutathatom egyszer, hogy milyen jó is itt, Londonban ilyenkor a hangulat. Mindenki már átszellemült egy teljesen más hangulatba. Karácsonyi énekek mennek a rádiókban, az utcák feldíszítve különböző karácsonyi kellékekkel, és mindenki boldog. De tényleg. Azt hiszem ez ragadós, mivel most engem is olyan nagy boldogság kerít hatalmába, mint még azt hiszem soha.:)
A kishúgom már nagyon várja a télapót, na meg az ajándékokat. Te mit szeretnél karácsonyra? :) Igazából nagyon sokat gondolkoztam, hogy mit adhatnék neked, de nem jutott semmi használható az eszembe, így most csak egy ígéretet tudok tenni neked. Mégpedig, hogy jövőbe megígérem, hogy megmutatom neked ezt a csodálatos helyet. Úgy bizony jövő karácsonykor elrángatlak ide. Ha kell elrepülők Budapestig, megkötözve elrabollak, és idehozlak. Igen, ez nem is rossz ötlet...De ne aggódj kapsz csokit is az út közbe.:) 
A lényeg, hogy nagyon szeretném, ha legkésőbb jövőbe te is itt lennél velem. Tudom, hogy most ez hülyeségnek hangzik, de ha nem akarsz nem baj, ne félj nem vagyok tolvaj, hogy tényleg elraboljalak.:) Csak jó lenne ha eljönnél ennyi.
Na most viszont azt hiszem megyek, mert itt úgy belelendültem az írásba, hogy mindjárt olyanokat is leírok, amiket nem kéne.:) 
Csak, hogy is mondják ezt magyarul? Boldog Karácsonyt? Igen csak Boldog Karácsonyt szerettem volna kívánni neked.:)

                                                        Üdvözlettel, egy jövőbeli elrablód :)


Mire a végére értem a könnyeim már patakokban folytak végig az arcomon. El sem hiszem, hogy ilyen hamar elvesztettem egy barátot. Csak így. Egyik napról a másikra. Ez szörnyű érzés. Nagyon szörnyű. És lehet, sőt biztos, hogy ez az ígéret már nem teljesedik be. A barátnője legalábbis biztos nem örülne neki. De mindegy is. Úgyis a családommal terveztem a Karácsonyt...
Az ajándékkal kapcsolatosan pedig hazudott, gondolom nem akarta lelőni a poént. Karácsony másnapján kaptam meg a csomagját, egy könyvet. Nagyszerű ízlése van ilyen téren is, ugyanis imádtam, két nap alatt végeztem vele, és azóta is az egyik kedvencem, és nem azért, mert tőle kaptam.
Nagyon nem akartam tovább kínozni magamat, de az ujjaim életre keltek, és egy másik tőle kapott levelet kerestek, amikor hirtelenjében megakadt valamim a szemem. Egy nem várt címzett levele jelent meg postaládámban, mint olvasatlan küldemény. Egy másodpercre levegőt is elfelejtettem venni, a meglepetés láttán. Ám a szívem már megérezte a helyzet fontosságát, és örült dobogásba kezdett. Hát mégis, mégis gondolt rám ma, az évfordulónkon. A barátságunk évfordulóján. Tíz perc után sem akartam hinni a szememnek, és a szívemnek sem, hogy ilyen hevesen reagál egy levélre. Gyorsan körülnéztem a szobában, hogy megbizonyosodjak róla, csak én vagyok itt, majd kíváncsiságomnak behódolva nevére rákattintva megnyitottam a levelét.

2013. december 1., vasárnap

2. Rész


Kedves Naplóm!



Már három napja nem jelentkezett. Nem tudom mit gondoljak. Egyáltalán gondoljak is valamire? Kitudja milyen badarság jöhetett közbe, és én itt indokolatlanul aggódok érte. Biztos kirándulni mentek, egy olyan helyre, ahol nincs semmi féle technika. Attól még írhatott, biztos írt, csak a posta olyan lassú, hogy egy hónap múlva fogom megkapni a levelét. Igen biztos ez lesz a baj. Megtörténik az ilyen nem? Viszont mégis valami nem hagy nyugodni. Valami megmagyarázhatatlan érzés már több mint egy napja kerülget, üldöz, és majd szétszakít belülről. Persze ez nem azt jelenti, hogy most egyből rohanok hozzá, vagy elkezdem zaklatni a leveleimmel, mert valaki vagy valami azt súgja nekem. Csupán azt szeretném, hogy tudjam jól van, él és virul, esetleg nem haragszik rám semmiért sem. Végül is miért haragudna? Tudtom szerint nem követtem el semmi rosszat. De ha mégis csak nem lehetett ilyen súlyos! De miért kell? Miért kell mindig, amikor már kezdem jól érezni magam, valami közbejöjjön, hogy aztán lerombolja azt az aprócska boldogságomat is. Miért nem élhetek egy normális kamaszkort? Bulik, haverok, pia...Na jó, most ezzel nem arra célzok, hogy az minden vágyam, hogy miután jól berúgtam, egy vadidegen ágyában ébredjek fel, szörnyű fejfájással és rosszulléttel. Nem, nem erről van szó, csupán arról, hogy jót tenne, ha egyszer elengedhetném magam, ha nem törődnék semmivel és senkivel, és ha még nem is boldogan, de önfeledten kiélvezném ezt a rövid életet, amivel megajándékoztak engem még jóval ezelőtt. De nem, én nem tehetem meg ezt, nem bulizhatok és ihatok, míg a világ, mert mikor egy kicsit is rendbe jönne a lelki békém, ismét valaki jön, és jól belerúg. Újra. És újra.
Talán csak a kíváncsiság az ami eluralkodik most rajtam, talán ahogy már mondtam, túlreagálom ezt az egész helyzetet, de az az egy biztos, hogy ilyen még nem történt velünk...

- Várady! Mit csinál már megint? - hallom meg hirtelen, irodalom tanárom szigorú, acélos hangját.

- Semmit. - csaptam össze kemény borítójú naplómat, és rejtettem el olyan hamar, amilyen gyorsan csak lehetett, a táskámba.
- Igen, épp ez a baja! Nem csinál semmit, mindig máshol jár! Jól van? - közeledett felém hosszú, vaskos lábaival.
- Persze. - feleltem halkan.
- Rendben. Akkor kérlek fáradj le az igazgatóiba! - emelte fel hirtelen a tekintélyparancsoló, mély hangját.
Nem volt mit tenni. Szégyen szemre, mindenki égető pillantásával kísérve, kisétáltam a teremből. Nem egyszer fordult már elő, hogy meggyűlt a bajom, valamilyen formában, az irodalom tanárommal. Úgy érzem valami különös kontaktus van közöttünk. Ha olyan kedvünkben vagyunk utáljuk egymást, ha pedig egy jobb pillanatunkban kapjuk el a másikat kedvesen, az én szemszögemből csodálattal, a tanároméban elismerően, néha dicsérettel állunk egymáshoz. Néha én sem értem, de így van. Az egyik órán mindenki füle hallatára zengi rólam, meg a dolgozataimról az ódákat, másik órán pedig már úgy bánik velem, mintha ott sem lennék, lekezelően beszél velem, és néha még ki is csúfol valamiért.
- Tessék. - hallom meg a választ az előbbi kopogtatásomra.
- Jó napot, igazgató úr! - üdvözöltem kedélyesen az előttem ülő szmokingos igazgatómat.
- Várady! Minek köszönhetem a látogatását?
- Igazából én sem tudom, igazgató úr. Viszlay tanár úr küldött ide. - tetettem az ártatlan kislányt, aki senki rosszat nem tett. Ami lényegében igaz is...
- Szóval azt mondja, hogy nem csinált semmit azért, hogy most itt ül? - nézett rám szórakozottan, de ugyanakkor türelmetlenül.
- Pontosan.
- Jól van, akkor azt mondom most hanyagoljuk ezt a témát. - állt fel hirtelen a bőr karosszékiből, ezzel együtt pedig én feltápászkodtam lassan az én fa székemből. - Maradj még egy kicsit! - utasított vissza a székbe, miközben egy fiókba matatott, rendületlenül keresve valamit. - Szeretnék valamit megbeszélni veled.
- Jól van. - szólaltam meg suttogóra fogva hangom, majd egy jó ideig csend uralta a szobát.
Így legalább van időm alaposabban körülnézni a nesztelen, fehér falú szobán. Szörnyű rendetlenség van. Mindenhol több óriás papír halom hevert. Az asztalokat beterítették a doszárok vagy iratok, a fiókok pedig úgyszintén tömve voltak a különböző méretű papírosokkal. Alapjában véve nem kicsi a helyiség, viszont a két böhöm nagy fiókos szekrény, ami a szoba jobb oldalán helyezkedik el, majdnem minden helyet elfoglal. Szemben, az ablak alatt egy hatalmas íróasztal található, azon pedig egy modernebb számítógép. Lényegében nem is csodálkozom azon, hogy ennyi ideig tart megkeresni valamit, ebben a túlzsúfolt szobában. Az igazgató már körülbelül öt perce kereshette azt a valamit, mikor végre valahára megfordult, és újra kényelembe helyezte magát a bőr foteljában. 
Nos, Eszter, először is szeretnék gratulálni a nemrég rendezett angol novella író versenyen elért első helyéért. Nagyszerű teljesítmény volt. Nem is tudom, hogy ennyi idősön érte már el valaki ekkora pontszámot. - nézett rám büszkén csillogó szemekkel. Hát igen, ebben az iskolában ritka számba megy, ha valaki tanul, így általában a tanárok, ha kapnak ilyen tanulót, agyondicsérik. Ezzel csak az a baj, hogy én sem vagyok az a személy, aki szeret tanulni, csupán tudok angolul, és szeretek írni, ennyi.
Köszönöm. - mosolyodtam el szolidan. 
Reméltem, hogy csak ennyi, szeretne gratulálni és már mehetek is. Nem sóz rám semmiféle plusz foglalkozást vagy munkát. Habár ez kizárt, nem igaz? Főleg azután, hogy annyit kereste azt az iratot.
Örömmel közlöm magával, hogy a nagyszerű munkájára nem csak mi, de még a határon jóval kívül is felfigyeltek. - kíváncsian rám pillantott, miközben az előbb keresett papír kötetet elém rakta. - Mégpedig Odensében.


- És az..öhm...hol van? - kérdeztem rá zavarodottan a számomra ismeretlen településre.

- Dániában. Egy elég nagy és szép város. - ámuldozott somolyogva. - És az emberek is kedvesek, már csak abból is lehet ezt tudni, hogy...- kezdett volna mesélésbe, de miután látta az arc kifejezésemen, hogy nem érdekel inkább abbahagyta. - De térjünk vissza a tárgyra. Kaptál egy úgynevezett ösztöndíjat, hogy egy évig ott tanulj, nyelveket valamint angol irodalmat.
- Mármint dán nyelvet? - szólaltam meg hirtelen.
- Hát azt is lehet, viszont oda, ahova te mész egy színtiszta angol nyelvű iskola, a világ minden pontjáról mennek oda fiatalok, hogy tanuljanak, ismerkedjenek, akár angolul, akár más nyelven. Szóval a tananyag angol, az emberek nem.
- És...engem is kiválasztottak? - hitetlenkedtem. - Mert tetszett az egyik novellám?

- Pontosan. - mosolygott.
- És akkor most...muszáj elmennem vagy...- tértem a számomra leglényegesebb kérdésre.
- Természetesen nem. Ha nem szeretnéd akkor valaki másnak adják tovább. - tartott egy kis szünetet, majd gyorsan folytatta. - Bár szerintem ez egy nagyszerű lehetőség. Tanulhatsz, ismerkedhetsz és világot láthatsz egy teljes évig. Szerintem butaság lenne kihagyni. Persze ha csak nincs valami nyomos ok vagy probléma. - állt fel hirtelen a székéből, majd egy újabb halom papírral a kezében, felém közeledett. - Parancsolj. Itt van a jelentkezési lap. Ha úgy döntesz elvállalod, és elmész, akkor töltsétek ki otthon, és majd mi elküldjük rendeben? - mosolygott rám biztatóan. - És itt vannak a tudnivalók is. - nyomta a másik köteg papírt a még szabad kezembe.
- Öhm...rendben. Köszönöm. - álltam fel én is a helyemről, majd olyan gyorsan lépkedtem kifelé onnan, amilyen gyorsan csak bírták a lábaim.

Az iskola végét jelző csengő után olyan gyorsan igyekeztem haza, hogy pár dolgot az iskolában hagytam, mint például a telefonomat, így nem tudtam felhívni, és megkérdezni a szüleimet, hogy mégis merre vannak, miután már 7 óra volt és még mindig egyedül voltam otthon. Már tanultam, ettem, elvégeztem minden napi tevékenységemet, így elővettem laptomat, és a mai nap immár tizedszerre megnéztem nem jötte véletlenül levelem. Sajnos most is csalódnom kellett, az emailes ládám üresen állt, mint már megszokhattam a elmúlt napokban. Ismét nem akartam emiatt bepánikolni vagy téves elméleteket szövögetni erről, így inkább felléptem Facebookra, és Szidivel mulattam az időmet. Nem sokkal később egy igen érdekes dolgon akadt meg a szemem. Mégpedig, hogy Jake bent van. Bent van, és nem is ír rám vagy nyugtat meg, hogy minden rendben van vele, hogy még él. Olyan sebesen kezdtem pötyögtetni a billentyüzeten, hogy szerintem egyes gombokat teljesen kikészítettem.


Eszter: Szia. Jól vagy?


Hosszú percekig semmi. A kis elektronikus, mozgó toll szaporán írni kezdett a ''látta'' felirat alatt, majd egy idő után leállt, azután pedig újra életre kelt. Ezt párszor elismételte, mire végre megjelent az írott szöveg. Az ember ilyenkor azt várná, hogy egy minimum féloldalas szövegben elpanaszolja a problémáját, ám ehhez képest csalódás volt az a két szó, ami megjelent előttem.


Jake: Igen, persze.


Gyorsan pötyögtem be az újabb kérdésemet.


Eszter: Mi történt veled az elmúlt napokban?

Jake: Jaj Essz, ez hosszú...
Eszter: Valami baj van?
Jake: Nem, nincs. Ne aggódj már. :)

Jól tudtam, hogy van valami, amit elakar titkolni előlem, még a hűlye is látta, hogy itt valami nem stimmel, nem természetes, még így, hogy nem látom sem.


Eszter: Nem akarod elmondani?


Most igen hamar jött a válasz.


Jake: Ha lehet inkább nem...


Tudom, hogy ilyenkor el kéne fogadnom, és jó baráthoz illően támogatnom kéne, viszont ez most akaratomon kívül is nagyon rosszul érintett. Nem bízik bennem? Vagy nem én vagyok neki az a személy, akivel megosztaná az ilyen dolgokat? Hah, miért is lennék én, hisz több, mint ezer kilométerre mit is tudnék én segíteni neki?


Eszter: Jól van. Akkor...remélem minden rendbe jön. Most mennem kell. 

Jake: Úgy-e nem bántottalak meg?

Nem írtam vissza. Mit írhattam volna? Nem akarom megsérteni, viszont hazudni sem szeretnék neki. Így nagy hallgatásomért nem kellett sokáig várjak a válaszra.


Jake: Nem akarlak megbántani, ezért nem akartam elmondani sem. Ismerlek Essz, tudom, hogy nagyon megbántanálak vele, de...jól van. Nemrégiben megismertem egy lányt, akivel találkozgattam pár napja már, és hát...most közelebb kerültünk egymáshoz. Szóval járunk. És csak azért nem jelentkeztem, mert fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék vagy írhatnék. Nem akartam elhallgatni, viszont megbántani sem téged. Főleg a nemrég történtek után...Nem szeretnék az az ember lenni neked, aki ismét csalódást okozott neked!Remélem nem haragszol...


Nem tudtam megszólalni, még mozdulni sem. Kerek tíz percig csak ültem, a már kényelmetlen fa székemen, és az üres fehér falat bámultam. Hát ez, ez az a szorító, fájdalmas érzés, amiről már oly sokszor hallottam. A féltékenység, ami egy kimondhatatlanul rossz, nagyon rossz érzés, mintha egy tőrt szúrtak volna a szívedbe, sőt még jól bele is rugódták volna azt, hogy még véletlenül se tudd kiszedni onnan, hogy örökre nyomot hagyjon benne. Hamar beírtam pár szót, hogy még véletlenül se fogjon gyanút. Itt  nem rólam van szó, hanem róla. Neki kell örülni, nem engem sajnálni. Egyáltalán nincs is amiért engem sajnálni. Nem történt semmi tragédia, sőt. Az egyik legjobb barátom boldog, és ez a lényeg.


Eszter: Miért haragudnék. Örülök, hogy boldog vagy. :) 

Jake: Biztos?
Eszter: Igen.

2013. november 9., szombat

1. Rész


Kedves Naplóm!


A vöröses fényben úszó égen már csak egy apró töredéke látszik a Napból, ami apránként tűnik el az aprócska domb mögött. A fénye, viszont még egy ideig jól észlelhető, ahogy sugarai beszínezik a felhőket, így azok már narancssárgán tündökölnek fölöttem. Mindig nagy feltöltődés eljönni ide. Leginkább akkor jövök, ha szomorú vagy tanácstalan vagyok valami miatt. Mint most is. 
Csak ülök itt, és várom, hogy megszálljon valami. Valami ihlet, amitől újra szárnyalhatok a siker felé. És itt a siker egy egészen más fogalom. Nemrég megpályáztam egy, talán még nekem is badarságnak tűnő, angol pályázatot, ami abból áll, hogy írsz egy saját novellát, beküldöd, és ha nyersz elutazhatsz két évre Angliába, ahol az egyik leghíresebb napilapnál lehetsz gyakornok, tanuló. Egyszóval a legjobbaktól tanulhatsz, hogy te is a legjobb légy. Ez egy nagy lehetőség lenne, viszont az esélyem erre egy a tízezerhez. Szóval semmi. Szeretek írni, sőt ha jól meggondolom lehet, hogy ezt is szeretném csinálni majd később, viszont ez mégis egy lehetetlen vállalkozás. A Föld bármely pontjáról lehet jelentkezni csupán tíz helyért. És kizárt, hogy ne legyen valaki, aki a hatalmas nagy tehetségével ne előzne meg. Főleg úgy, hogy ahelyett, hogy én is írnám az enyémet, itt ülök, és bámulom naplóm gyűrött lapjait.. Igen, így tényleg mindenkit lealázok.


- Megjöttem. - kiáltottam el magam, mikor hazaértem, majd sebesen felszaladtam a szobámba, hogy felhívjam Szidit, a legjobb barátnőmet. Azóta nem hívtam, mióta az akit nem nevezünk nevén (nem azért, mert félünk tőle, hanem mert egy szánalmas szélhámos) azt művelte velem, és ezért szégyellem is egy kicsit magam. Végtére is a legjobb barátnőm, és hozzá kellett volna először fordulnom, ám én még sem ezt tettem. Tárcsáztam, és már a második csengésre fel is vette. Elég feldúltnak tűnt, így megpróbáltam a lehető legártatlanabb hangon beszélni hozzá.

- Szia Szidi, mizujs? - szóltam bele a készülékbe.
- Mizujs? Te meg vagy kergülve? - hallottam meg zavarodott hangját a vonal másik végén.
- Azt hiszem nem. Miért?
- Miért? Esküzöm kikészítesz Eszter! Kerestelek. Miért nem hívtál vissza? - vette elő azt a tipikus számonkérő hangnemet. Ilyenkor leginkább az aggódó anyukákra hasonlítható.
- Mert...el voltam foglalva. Apa holnap elutazik, vele kellett lennem.
- Persze. Eszter, hallottam mi történt. Ez a pasi nem normális. Komolyan mondom holnap, a suliból már fej nélkül megy haza.
- Jaj ne kezd te is, kérlek. Nem éri meg vele foglalkozni. Lépjünk túl rajta.
- Miért, még ki kezdte? - hát persze, hogy csak ez a két szó maradt meg neki. Elárultam magam, és ezzel ki is ástam a saját síromat.
- Senki. - vágtam rá gyorsan.
- Eszter! - mondta lassan, azzal a tipikus ''úgyis tudom, hogy hazudsz'' stílusban.
- Igen?
- Átmegyek. - jelentette ki egyszerűen, mintha csak azt közölné, hogy esik az eső.
- Dehát este 10 óra és holnap suli.
- Ja. Nem érdekel. 10 perc. - és letette.

- Ez nagyon aranyos! Nagyon sokat jelentesz neki, mostmár nem is tagadhatod. Hű, azt írta, hogy sose tenne veled ilyet, és hogy ''hűséges'' barátod, és hogy nem akar rossz barát lenni, és hogy... - lelkesedett barátnőm, miután elolvasta Jake tegnapi levelét.

- Szidi nyugi. Nem a kezemet kérte meg. Csak tudatni akarta, hogy a barátom.
- Tudom, de akkor is. Ez nagyon aranyos. - mosolyodott el kedvesen. Mindig is azt hangoztatta, hogy mi többek vagyunk barátságnál, még távolságon keresztül is. Talán igaza van. Talán. Viszont akkor sem hiszem, hogy lenne valami értelme is ennek, hisz mégis csak, a párok szoktak találkozni is, nem? Méghozzá személyesen.
- Igen, az. - viszonoztam mosolyát.
- Igazából nem is a gyakornoki állás miatt jelentkeztél arra a versenyre, úgy-e?
- Nem tudom. - sóhajtottam. - Tényleg érdekel az írás, és így lenne egy biztos okom a szüleim előtt is arra, hogy Londonba menjek. De mindegy. Ez úgyis lehetetlen, te is tudod mennyi az esélyem, hogy megnyerjem. Még ihletem sincs a történethez!
- Mit válaszoltál a levélre? - terelte el figyelmesen a témát. Ezért is ő a legjobb barátnőm, mindig tudja, hogy mi az, ami nekem kellemetlen vagy rossz, és hogy ilyenkor is mit kell tennie.



Feladó: EszterVarady
Címzett: Jake B.
Tárgy: Szia(315)
------------------------------------

Kedves, Jake!


Igazán megható, amit értem teszel, de nem kell fáradoznod miatta. Valóban nem éri meg, hogy akár egy mondatot, vagy szótagot is rápazaroljunk. Ami megtörtént, megtörtént. Nem lehet ezen már változtatni, viszont nézzük a jó oldalát. Ismét tanultam ebből. Máskor talán nem dőlők be ilyen könnyen. Talán. És nyugodtan felszállhatsz a legközelebbi budapesti járatra, nem fogok megharagudni. :) Csak ne vele, hanem velem foglalkozz inkább. 

Ja, és csakhogy tudd, nagyon is fontos, hogy milyen ruha van egy barbien. :) Ez hozza meg a baba varázsát. Sajnos az én koromban, na jó ez most úgy hangzott, mint valami aggastyán lennék, még nem voltak ilyen szépek...de hidd el ez fontos és kész. :) 
Az öreg néni pedig egy ''szárnyas'' fejvadász vagy egyszerűen görkoris pizzafutár lehetett. Ha már itt tartunk, én mozdonykerékpumpáló leszek! :D 
Még 40 percem van beérni a suliba, de nem vagyok sokáig, úgyhogy azt hiszem, hogy ráérek este. :) Addig is szép napot neked!

                                                  Ölel barátod, Essz : ) 


És ő? Ma írt?

- Még nem...

2013. november 2., szombat

Prológus


Kedves Naplóm!


Már oly sokszor elgondolkoztam azon, vajon mit látnak az emberek bennem, a jó vagy a rossz oldalamat? Egyáltalán érdeklem őket, vagy csak kihasználnak? Eljátsszák, hogy mennyire fontos vagyok nekik, majd ha kapnak egy jobbat, csak úgy ott hagynak, mint egy árvát az utca szélén, tétlenül. Még arra sem hajlandóak, hogy egy megbánt szóval, vagy tekintettel megszánjanak. Miért kell minden egyes tévhitben megélt kapcsolat után rájönnöm, hogy ismét tévedtem, hogy újra átvertek, és a méltóságomat újra porig ásták, sőt még jól rá is tapodtak! Túl hiú volnék, ha szeretném azt hinni, hogy én is számítok valakinek annyit, hogy nem használ ki, törődik velem, ismer, kedves, megértő, őszinte, hűséges, és kitartó, harcol értem ha úgy adatik? Mond, kedves naplóm, mond, hogy nincs igazam és él még legalább egy olyan fiú a világon, aki normális, és olyan aki igazán tökéletes. Nekem tökéletes.
Már annyi mindent átéltem, rosszat, jót. Mégsem érzem úgy, hogy haragudnom kéne valakire magamon kívül. Hiszen én voltam a hibás. Én dőltem be minden hazug szónak, érintésnek, pillantásnak és vallomásnak. Én akartam mindennél jobban szeretni valakit. Valakit, aki igazán megérdemli, és nem neveti ki az olykor bolondos és furcsa viselkedésemet. Elfogad úgy ahogy vagyok, és nem akar mindenáron megváltoztatni. Mert a szerelem már meg van, itt van velem mindig. Csupán egy olyan személyt kell találnom akinél fel is tudnám használni ezt.
De hát a remény hal meg utoljára. Nem igaz?


 Mérgesen csaptam össze kemény borítójú füzetem az asztalon. Nem akartam még magamnak sem bevallani, hogy ismét tévedtem, hogy már megint, mint már oly sokszor bedőltem valakinek, aki nagy valószínűséggel csak játszott velem, és ezzel az a legnagyobb baj, hogy már rég megígértem magamnak, hogy nem teszem többé, nem fogok még szenvedések árán sem egy újabb kapcsolatba vágni. Hogy miért? Egyszerű. Már nem bírok el több csalódást.
 Azért kezdtem el írni, már nem is tudom hány éve, hogy kiírjam magamból mindazokat a szorító, fájdalmas vagy nyomasztó érzéseket, amik szétfeszítik a lelkemet, ha nem oszthatom meg valakivel. Hogy legyen valaki vagy valami akinek elmondhatok, leírhatok olyan dolgokat, csalódásokat, rossz vagy jó élményeket, amiket talán senki mással nem osztanék meg. 
De nem csak a naplóm segít ebben. Nemrégiben, pontosabban majdnem egy éve már, hogy megírtam életem első angol email-ét, azzal a céllal, hogy nyelvet tanuljak, valamint egy új ''lelki társ''-ra bukkanjak. Szerintem senkinek nem volt még ekkora szerencséje, mint amilyen nekem aznap, ugyanis egy olyan segítőkész, jószívű, megbízható, humoros és megértő barátra leltem, amiről sokan csak álmodni mernek. Azóta már mindent tudunk egymásról. Nem telik el olyan nap, hogy ne írnánk egymásnak Jake-kel. Ha nem is email-be vagy webkamerán, de rendes kézzel írott levélben biztos. Mindent tudok róla, és ez fordítva is igaz. A legérdekesebb a dologban az, hogy sosem fogyunk ki a témából, akármiről beszélgethetünk anélkül, hogy valami nyomasztó vagy zavarba ejtő témánál kellemetlenül éreznénk magunkat. Talán még sosem voltam semmiben annyira biztos, minthogy a titkaim, az egész életem nála teljesen biztonságban vannak.
 És hogy magamról is beszéljek egy kicsit elmondanám, hogy 18 éves vagyok, idén fejezem be az iskolát, Budapesten élek, van egy kisöcsém és, ami a legfontosabb, Eszternek hívnak. Csak simán Eszter. Nem Eszti, nem Esztike vagy Eszterke, csak simán Eszter. Vagy talán Essz, de így is csak egy ember szabad szólítson, Jake. Már nem is tudom, hogy ragadt rám? Azt hiszem ez még a legelején történt, amikor kezdtük megismerni egymást, és mivel nem tudta kimondani rendesen a nevem, egyszerűen csak Essz-nek hívott, ami szerintem roppant aranyos, mármint jól esik ha valaki, aki egyébként nagyon közel áll a szívedhez úgy szólít téged, mint senki más, nem?

Mint minden nap ma is email-es ládám átvizsgálásával kezdtem a napom, és mint mindig, most sem csalódtam benne. Nagy megerősített betűkkel tudatta velem, hogy egy új üzenetem érkezett. Módfelett jókedvel kattintottam olvasattlan levelemre, ám ez a jókedv hamar lehervadt arcomról, mikor beleolvasva rám tört a mindennapi szomorúság a kettőnk közti távolságtól, valamint a tegnapi nagy csalódástól.



Feladó: Jake B.
Címzett: EszterVarady
Tárgy: Szia(314)
---------------------------------

Drága, Essz!


Legutóbbi leveledre válaszolva: Szerintem most az egyszer szerencse, hogy távol lakunk egymástól. Annak a fiúnak legalábbis nagy mázlija van. Le sem tudnám írni mit művelnék azzal a ... Szeretném azt mondani, hogy csak viccelek, de sajnos nem. Amikor elolvastam leveled, szinte felültem az első budapesti járatra, hogy megkeressem, és beverjem a fejét. Essz, nagyon sajnálom, tényleg. Nem gondoltam volna, hogy ilyet tenne veled valaki is. Egyáltalán van esze és szeme annak a srácnak, hogy ilyet tesz, hogy elhagy egy ilyen kincset, mint te? Nem tudom felfogni, hogy csinálhatott ilyen aljasságot, én legalábbis biztos nem tettem volna ilyet veled soha...vagyis, érted...na szóval...tudod hogy értem. Na jó inkább befogom.
Kérlek légy erős, nem éri meg, hogy miatta, akár egy könnycseppet is elhullass potyába! Mocskos aljadék, akinek már biztos, hogy egy hatalmas horpadás van az ajtóján, mivel rájött, hogy mit is vesztett el, és azóta csak a fejét üti belé. Na jó ez nagyon rossz volt, ne haragudj!:)
És, hogy ne legyek az a rossz barát, aki feltépi a sebeidet, mert csak erről beszél, inkább másról locsogok. Tegnap nem hiszed el mit láttam az utcán! Egy öreg nénit, aki görkorizott! Nem viccelek, rendesen száguldott az utcákon, még a kutyája is alig tudta tartani a lépést vele. Na meg nekem sem volt időm, hogy elővegyem telefonomat, hogy legalább lefilmezzem... A lényeg, hogy nagyon vicces volt, és szerintem még a fiatalok között is sokan megirigyelték volna tudását. Lehet, hogy valami cirkuszi atléta volt fiatal korában? Vagy egy boszi, aki elikszirt kotyvaszt magának, így csontjait fiatalon tartja... 
A húgom ma kinyügőlte, hogy vigyem el a játék boltba, így délelőtti programom a barbibabák közti választás volt. Azt kellett kiválasszam, hogy melyik elcsépeltebb babának szebb a ruhája. Izgi mi? :) 
Arra gondoltam, ha nincs mára más programod szervezhetnénk egy közös filmezést, van egy jó film, amit szeretnék megnézni, az Éghasadást. Este, pontban 19:10-kor (nálatok 20:10-kor ) órakor kezdhetjük. :)

                                                                        Sok-sok ölelést küld, hű barátod, Jake :)