A karácsony titka

Sziasztok! 

Mivel nemsokára itt az év talán legszebb ünnepe hoztam nektek egy kis meglepetést. Az első novellámat, amit mostanra írtam, a '' Karácsony titka'' nevet viseli. Csak egy hirtelen ötlet, ihlet volt, amit most megörökítettem, így az ünnepekre...Remélem elnyeri tetszéseteket. :)

És köszönök minden hozzászólást, email-t, bátorító szót, amit tőletek kapok, nagyon jól esik, és azt kelti bennem, hogy igenis tetszik, amit csinálok az embereknek. Szóval NAGYON köszönöm!

Imádlak titeket! :)

A Nap már lemenőben van. A keskeny ablaküvegen egyre halványuló vörös fény szűrődik be, és a méregdrága, giccses kárpiton törik meg. Már mindenki lefekvéshez készülődik. Csak egy kislány tipeg bizonytalan lépteivel a befagyott ablaküveghez, apró kezeit a jéghideg üveghez tapasztva, így nyomot hagyva puha bőre alatt. Kíváncsiskodó arccal mered a fehér, hóborította pusztaságba. Talán a gyermek korban ez az a bosszantó de ugyanakkor izgalmas idő amikor gyermeki kíváncsisággal várják, hogy elérkezzen a várva várt nap. A szenteste. 
Talán, sőt biztos, hogy őket nem az az általános érzés köti ehhez az ünnephez, mint az idősebb korosztályt. Nekik az ajándékok, az a varázslatos lelkiállapot, ami körülveszi őket, akár díszítés terén, akár az emberek hangulata miatt, egy feledhetetlen pillanat az életükben. Gondoljunk csak vissza, biztos, hogy mi is tudnánk pár kivételes vagy egyszerűen csak kellemesen jóleső  karácsonyi történeteket mesélni a saját gyermekkorunkból. Valahol mélyen, talán az ember arra vágyik, hogy legalább még egyszer átélhesse azt az érzést, ami kisebb korábban elvarázsolta ilyenkor, a gondtalanság, vidámság, a felhőtlen szórakozás, és az a bosszantó várakozás. 
Ez a kislány is ilyen érzésekkel áll kitartóan a kandalló tűzével megvilágított szobában. Hiába próbálja valaki elcsalogatni onnan, gyermeki makacssága nem engedi, hogy kihagyja ezt a páratlan pillanatot. Most végre saját szemével is megcsodálhatja azt a már mesékben sokat látott és hallott személyt, aki minden évben, minden gyerek arcára mosolyt csal. Most legalább megköszönheti neki azt a lovacskát, amit tavaly kapott tőle. Minden nap, minden percében nála volt, vele aludt, sőt még az utcára is magával hordozta ezt az egyedi, szívélyes lényt, ezért nagyot sokat jelentett neki.  
Középkorú nevelője próbálja ágyba csalogatni a kis Rosaliet, ám makrancos énje nem engedelmeskedik e lágyan hívogató szavaknak, hajthatatlanul kapaszkodik a vészesen csúszós párkányba, míg másik kezében Aisha nevű lovacskáját tartja. Tudja, jól tudja, hogy már ő sem bírja sokáig, nemsokára behódol az elkerülhetetlen érzésnek, ami akár egy pillanat alatt utolérhet olyan kis teremtményt, mint ő. Az álomvilágnak. 

                                                                 ~ ☼ ~  
- Kicsim, ideje felkelned. Látogatód van. - ébresztgeti mosolyogva kamasz lányát, a fiatal anyuka. Bársonyos hangja betölti az egész szobát, ezzel megnyugvást adva egyszem lányának, aki időközben megkísérelte a felkelést, ám miután a fáradság legyőzte ezt az lomha próbálkozást, inkább visszafeküdt, és fejére húzta puha, meleg takaróját.  
- Mégis ki keres ilyenkor? - motyogja a lány a még reggeli, rekedtes hangján.
- Bryan. Szegény már egy ideje lent vár. - feleli az anyuka, miközben egy hirtelen mozdulattal lerántja az eddig biztonságot nyújtó takarót a lányáról.
- Bryan? - pattan ki hirtelen az ágyból Lizzie, miután meghallja legjobb barátja nevét. Ez előbbi fáradtságnak már nyoma sincs. Ez az egy szó annyi adrenalinnal tölti fel lelkét és szívét, ami az egész napra éberen tartja. 
Kapkodva összegyűjti szekrényéből az aznapi ruha összeállítását, majd gyorsan a fürdőbe igyekszik, hogy mint minden reggel most is kicsinosítsa magát. Alig pár perc múlva már egy teljesen átváltozott, fiatal nő lépked ki a helyiségből, és lépteit megszaporítva a földszintre igyekszik, hogy köszöntse régi barátját. 
Bryan és Lizzie már az óvodától kezdve elválaszthatatlanok, és már lassan tizenöt éve legjobb barátok. Mindent együtt csinálnak, mindent megosztanak egymással, és mindig számíthatnak egymásra, akármilyen akadály vagy probléma előtt állnak is. Lizzie, nagy bánatára, már a barátságuk legeleje óta többet táplál barátja iránt, mint barátság, ám ezt mindig is titokban tartotta, hogy ezzel még véletlenül se feszélyezze a tökéletes barátságukat. Félt. Nagyon félt ezt bevallani a fiúnak, mert nem tudta, hogy vajon, mi következne ezután. Elrontaná-e ezzel a buta kijelentéssel az egész, eddig felépített, kapcsolatukat vagy megmaradna minden úgy, ahogyan eddig volt. Viszonozná-e a fiú az érzéseit, vagy elutasítaná őt? Rengeteg kérdés, amire Lizzie már oly régóta keresi a választ, ám eddig még nem talált rájuk. És talán már nem is fog.
Már az utolsó lépcsőfokon áll, amikor szíve őrült dobogásba kezd. Minden egyes alkalommal ezt csinálja, amikor a közelében van, és nem érti miért. Miért viselkedik a szervezete másképpen, amikor látja? Miért kívánja mindig a közelségét, és miért esik mindig olyan rettenetesen jól, amikor megöleli őt? Más fiúk miért nem tudnak kiváltani belőle ilyen érzéseket? Miért csak ő? Miért pont ő? Eleinte nem értette mi ez az olykor kellemes, máskor szúró érzés benne, ám amikor már növekedett, megismerte a szeretet fogalmát, rájött.
- Szia. - lép lassú léptekkel közelebb a fiúhoz.
A fiú hirtelen megfordul, a lány felé néz, majd lágyan elmosolyodik.
- Szia, kicsilány! - áll fel kényelmes, már megszokott helyéről a fiú, majd odalépik, és szorosan megöleli a törékeny lányt. 
- Nem is vagyok olyan kicsi. - durcáskodik a lány.
- Dehogynem. Nézd milyen jól elférsz a karjaimba. - suttogja a fiú, miközben még mindig szorosan tartja karjaiba a lányt. 
A lány halványan elpirul a kijelentésen, de gyorsan rendezi arca vonását, nehogy gyanússá váljon a fiú előtt. 
- Lehet, hogy csak te vagy túl nagy.- vág vissza Lizzie.
- Oh. Most azt mondod, hogy kövér vagyok? - teteti ,lányhangon, sértettségét a fiú, mire Lizzieből kitör a nevetés, és enyhén a fiú izmos mellkasára üt.
- Nem kizárt. - mosolyodik el a lány gúnyosan.
- Na ezt még megbánod! - húzza kaján mosolyra az ajkait, majd megfogja a lányt, az ágyra veti, és elkezdi csikizni. 
Lizzie teljes erejével próbál kiszabadulni a csapdából, viszont ez a feladat lehetetlennek tűnik számára, így nagy sajnálatára be kell, hogy hódoljon az egyik legrosszabb kínszenvedésnek.
- Jól van, elég már! - mondja a lány két nevetés közben. - Elég! Nem bírom! Bryan, elég! - próbálja ellökni magától a fiút, de az ereje, mintha elhagyta volna nem éri el a fiú mellkasát, aki erre, megsajnálva a lányt, elengedi, és hagyja, hogy egy kis levegőhöz jusson. - Ez nagyon gonosz dolog volt! - tér magához a lány, és próbálja magára erőltetni a lehető legmegfélemlítőbb arckifejezését. - Ezt még visszakapod.  
- Jaj ne, most nem fogok tudni aludni sem! - rezel be hirtelen Bryan.
- Ne csúfolkodj! - emeli fel mutató ujját Lizzie figyelmeztetés képpen, ám sokáig nem tudja tartani ezt az álcát, elneveti magát, mire a fiú is megfeledkezik minden gondjáról, és csak a gyönyörűen nevető lányt figyeli.  
- Oh, majd elfelejtettem.- szólal meg hirtelen Bryan, majd hátralép az asztalhoz, és elvesz egy azon fekvő díszes dobozt. - Boldog Karácsonyt Lizzie! - tartsa a lány felé az aprócska dobozt, amit a lány meglepve ugyan, de felhőtlen boldogsággal fogad el. 
- Bryan. Nem kellett volna. - kezdi felemelni a kicsiny doboz fedelét Lizzie, majd elképedve pillantja meg a benne rejlő meglepetését. - Ez...ez nagyon gyönyörű. - veszi alaposabban szemügyre az ezüstös, delfin alakú medállal ellátott nyakláncot.
- Tetszik? - mosolyodik el magabiztosan a fiú.
- Imádom. - somolyog kedvesen a lány, majd a fiú felé fordul. - Segítenél? 
Bryan egy pillanatra nem érteti mit akar tőle a lány, ám amikor felé tartja a medált rögtön feleszmél, és szégyenlősen fogadja el a kérést.
- Ja persze, igen. - veszi el Lizzietől a nyakláncot, majd finoman, a lány haját félresimítva, felhelyezi a helyére.
- Köszönöm. - fordul a fiú felé mosolyogva, enyhe pirrel az arcán.
- Nincs mit. Örülök, hogy tetszik. - fogja meg egy másodperce a lány kezét, majd hirtelen, mintha valamiből feleszmélne, újra egy teljesen más hangnemben szólal meg. - Akkor indulhatunk?
- Hova? - néz érthetetlenül a fiúra.
- Sétálni. - feleli Bryan, majd kifelé kezdi terelni a lányt. - Ilyenkor nagyon szépek az utcák.
- Jól van. Mehetünk. - indul kifelé az ajtón a lány.
Útközben egyikük sem szólal meg, olyan néma, már-már kínos csend telepszik rájuk, amit eddig még nem ismertek. Eddigi éveik alatt sohasem fordult elő, hogy ne tudtak volna kapni egy olyan témát, amiről akár órákat is beszélgethettek. Most viszont, mintha egészen máshol jártak volna gondolataik, egyikük sem érzékelte, hogy most hol is vannak vagy mennyi az idő, talán még azt sem, hogy miért jöttek, csak mennek a másik után, szótlanul, és várják, hogy történjen valami. Lizzie néha felpillant a fiú arcára az viszont túlontúl elvan foglalva titkos gondolataival, ahhoz hogy észrevegye őt. Valamin nagyon töri a fejét, talán valami gond lehet otthon? Nem azt biztosan elmondta volna a lánynak. Talán túl fáradt vagy csak egyszerűen nincs mit mondjon? Nem tudja, viszont abban egészen biztos, túl jól ismeri ahhoz, hogy tudja, valamit eltitkol előle a fiú. De vajon mit? Megkérdezze tőle? Vagy hagyja, hogy ő mondja el neki? Ismét olyan kérdések, amik kíváncsi énjét igen csak megmozgatják, viszont az eszét arra készteti, hogy hagyja, ne avatkozzon bele, majd elmondja ha szeretné. És egészen biztos volt benne, hogy ha Bryan elszeretné valakinek az csakis ő lenne, hiszen benne bízik a legjobban. A bonyolult gondolatmenetét a mellette lépkedő fiú töri meg, amikor hirtelen felé fordul, és halkan megszólal. 
- Emlékszel még erre a helyre? - néz le kíváncsian a lányra, aki csak érthetetlenül pislog vissza rá. - Egyik évben, amikor kicsik voltunk, itt építettük azt a hatalmas hóembert. - emlékezteti a lányt, akit mintha egy villámcsapás ért volna törnek rá a gyönyörű emlékek. 
- Persze, egész nap azt építettük. Mindenkinek azt bizonygattuk, hogy ez a világ legnagyobb hóembere, és hogy megtanítottuk beszélni is. - nevet fel a felidézett emlék hatására a lány. 
- De azért tényleg nagy volt! Alig értem fel a fejéig. - bizonygatja igazát Bryan, ám közben mindvégig a kedvesen nevető lányt figyeli. Imádta amikor nevet. Ilyenkor még gyönyörűbb, mint máskor.
- Persze nekünk az volt. De másnak alig ért  a válláig. - mondja Lizzie.
- Lehet, de akkor is ő volt a legnagyobb. - makacskodik Bryan.
- Igen, ő volt. - mosolyodik el halványan Lizzie. 
Egy közeli, hatalmas ágakkal körbeölelt fa alatt található padhoz igyekeznek, amit Bryan fürgén el is foglal, és őt követve nem sokkal utána a lány is.
- Miért hoztál ide? - teszi fel Lizzie az egész este foglalkoztatta kérdést.
- Nem tudom. - vonja meg a vállát Bryan. - Nem állt szándékomba pont idehozni, csak egy hangulatos helyet akartam. - körbenéz, majd mosolyogva a lányhoz fordul. - És lám. Itt vagyunk.
- Tényleg nagyon szép hely. - csodálja meg Lizzie a körülöttük levő ünneplőbe ''öltöztetett'' várost. 
Ekkor Lizzie, hogy elűzze az újabb kínos csendet, a háta mögött, hogy Bryan ne lássa, egy nagy hógolyót gyúr.
- Oda nézz! - mutat az ellenkező irányba a lány, majd mikor a fiú elfordul hirtelen az arcába dobja a hideg havat.
- Hé! - söpri félre a dermesztően hideg havat arcából. - Ezt még megbánod! - néz rosszálló mosollyal Lizziere, aki erre hirtelen felszökik, és amilyen gyorsan csak bír elszalad.
- Hé! Állj meg! - indul utána a fiú. - Úgysem menekülhetsz! - próbálja beérni a lányt, ám az nem adja ilyen gyorsan, még mindig teljes erőfeszítéssel fut. - Lizzie! Állj meg! - kiálltja a lány után. - Jól van, egyszer úgyis elfáradsz. - motyogja szórakozottan magában a fiú. Nem akarta beismerni, de mindig is szerette a lány a vadóc oldalát, ilyenkor sosem unatkozott mellette, és ez jó érzéssel töltötte el. 
Nem kellett sokáig várnia, a lány egyszer csak lassulni kezdett, ezzel rohamosan csökkentve a köztük lévő távolságot. Bryannek sem kellett több, még gyorsabbra vette az iramát, és vigyázva a lendületére hirtelen, Lizziet meglökve, a puha hóba estek. 
- Megvagy. - suttogja mosolyogva a fiú. - Mikor tanultál meg így futni? - húzza fel egyik szemöldökét, viszont még mindig nem mozdul, ugyanúgy Lizzien fekszik.
- Muszáj, ha az embernek fiúbarátja van, aki megakarja őt ölni. - feleli Lizzie rezzenéstelen arccal. Minden apró rezdülésére odafigyel, nehogy elárulja magát valamilyen féle képpen, mert a fiú közelsége olyan érzéseket váltott ki belőle, amiket még talán sohasem érzett. 
- Nos. Nem akarna megölni, ha nem provokálnák. - feleli mosolyogva a fiú. 
- Hé! Én nem csináltam semmit! - tiltakozik gúnyos mosollyal Lizzie.
- Nem. Tényleg nem. Csak úgy ok nélkül kezdtél menekülni előlem. 
- Pontosan. Ehhez volt kedvem. - néz nagy komoly arccal a fiúra, aki erre elneveti magát.
- Olyan bolond vagy. - mosolyog kedvesen a lányra, mire őt enyhe pír borítja el, és kezdi felettébb kínosan érezni magát.
- Öhm...tudod, nem hiszem, hogy én lennék a bolond. - motyogja a lány.
- Miért is? - néz érdeklődve a lányra.
- Mert nem én fekszek egy ártatlan emberen a park közepén. - feleli Lizzie némi gúnnyal a hangjában.
- O. - kel fel hirtelen a fiú, majd mintha semmi nem történt volna, érthetetlenül figyeli a lányt. - Kelj fel, még megfázol. 
- Mivel érdemeltem ki ezt a nagy aggódásodat? - kászálódik fel Lizzie a földről, majd olyan csúnyán néz a fiúra, amilyen csak tőle telik.
- Á semmiség. Csak érted teszem. - vigyorog vissza a fiú.
- Lekötelezel. - pusmogja a lány.
Ezután újra néma csendben indultak el. Lizzie nagyon nem értette mire fel ez a nagy hangulat változás, és már kezdett bele őrülni a kíváncsiságba, hogy vajon mi az a nagy gondja, amit nem hajlandó vele megosztani.   
- Na jó. Mi a bajod? - fordult a fiú felé érdeklődve.
- Hogy? - néz érthetetlenül a lányra. - Semmi csak elgondolkoztam. - feleli nyugodtan.
- És min? - próbálja finoman feltenni a kérdést, de ebben a kíváncsisága nagyban meggátolja, így egy kissé szemrehányóan néz rá.
- Semmi nagyon. - vonja meg a vállát, de nem néz a lányra. 
- Értem. - sóhajt fel Lizzie. Be kell, hogy lássa egy hamar nem tudja meg, mi foglalkoztatja ennyire legjobb barátját.
Így mennek ketten, zsebre dugott kézzel tovább a hóval borított utcán, némán. Lizzie már beletörődött, hogy ez a kiruccanás egyáltalán nem olyan lett, amilyennek elképzelte, és már magában az összes lehetséges variációt kitalálta, hogy vajon milyen tragédia történhetett legjobb barátjával, hogy így viselkedik. Vagyis majdnem az összeset.
- Gondoltál már kettőnkre? - szólal meg hirtelen Bryan a nagy és hosszú csöndet megszakítva, ám még mindig nem néz a lányra, érdeklődve, mintha valami nagyon érdekeset látna, a földet pásztázza.     
- Hogy? - néz érthetetlenül a fiúra.
- Érted. Kettőnkre. Úgy. - motyogja a fiú, kitartóan még mindig a csizmáját figyelve.
- Hogy? - ismételi meg magát a lány.
- Jaj Lizzie. - néz fel egy pillanatra a lány arcába, majd újból a földet kezdi tanulmányozni. - Gondoltál már másképp ránk?
- Hogy? - suttogja újra ezt az egy szót. Szívébe olyan jóleső érzés költözik be, ami az egész testét melegséggel tölti el, hogy ha nem látná a havat, azt hinné nyár van. 
- Lizzie. Kérlek, ne nehezítsd meg! - néz már-már könyörgően a lányra.
- De. - áll meg hirtelen. - Hogy?
- Jó. Mindegy. Hagyjuk. - indul tovább a havas úton. - Nem érdekes.
- Várj! - nyúl hirtelen a fiú válla után. 
A fiú ekkor lassan megáll, megfordul, és a lány szemébe néz. Most egészen másképp csillognak azok a tengerkék szempárak, most tele van szomorúsággal, szeretettel, szenvedéssel és minden érzelemmel, ami csak létezhet. A lány szíve most úgy dobogott, mint még soha. Már talán félt, hogy kiugrik a helyéről is, annyira zakatolt odabent. Hát mégis. Mégis szereti őt? Mégsem viszonzatlan az ő gyötrelmes szerelme?
Nem tudta mit csináljon, mit mondjon neki. Ilyenkor egyáltalán mit szoktak? Csak nézte a fiú gyönyörű kék szempárjait, és próbálta kiélvezni minden egyes másodpercét ennek a pillanatnak. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve közelebb hajolt a fiú arcához, minden másodperccel csökkentve a távolságot az ajkaik között. Még vetett egy utolsó pillantást a fiúra, majd lehunyta szemeit, és szorosan összeillesztette ajkaikat. A fiú nem tudta titkolni meglepettségét, de gyorsan és készséggel viszonozta a lány lágy csókját. Finoman, érzékien kóstolgatták egymás ajkait, nem volt semmi durvaság, csak a szerelem irányította őket. A fiú, kezeit a lány derekához illesztette, és még szorosabban magához húzta, mire a lány az övéit a fiú nyakához, valamint tarkójához helyezte. Egyikük sem szeretett volna elszakadni, soha. Lizzie azt kívánta, mint a filmekben, bár megállna az idő, és így maradhatnának örökre. Eddig teljesen értelmetlennek és túl nyálas dolognak találta, ám most itt, hogy ő is átélte már kezdte érteni miért kerítenek ennek a kijelentésnek ekkora feneket. Mert tényleg milyen rossz volt elszakadni, a mindennél jobban szeretett fiútól, oxigén hiány miatt.
- Lizzie. - suttogja a fiú a homlokát a lány homlokának döntve. - Nem tudom mit mondhatnék.
- Ilyenkor nem szoktak semmit mondani. - mosolyodik el a lány.
- Azt hiszem túl sok filmet nézel. - lépik el a lánytól egy lépést, és fejét félredöntve gyönyörködik a szépségében.
- Hé! Ez nem... - kezd mentegetőzni a lány, ám Bryan megelőzi, és újra lecsap ajkaira. Ekkor már bátrabban, de ugyanolyan szerelemmel. 
Így indulnak, kéz a kézben, hazafelé pár óra múlva.

                                                                              ~ ☼ ~  
- Rosalie, hová futsz már megint? - szól a kislányra nevelője.
- Hagyja csak. Én vigyázok rá. - mosolyog rá Lizzie. -Na és. Mit kaptál a télapótól? - kérdezi unokahúgától kedvesen Lizzie, miközben a kislány szobájába igyekeznek. 
- Lovackát. - feleli Rosalie, és sietve az ágya felé menetel, hogy megmutassa neki.
- Hűha Rosalie. - veszi el a pici kezekben tartott állatocskát. - Ez gyönyörű. 
Mindig is jó kapcsolatot ápolt a két lány egymással, igaz nagy volt a korkülönbség, ám az jól érezhető volt, hogy Rosalie szinte senkiben nem bízik meg annyira, mint Lizzieben. Sajnos csak Karácsonykor tudnak találkozni a nagy távolság miatt, viszont akkor elválaszthatatlanok. Az egész napot együtt töltik, játszanak és barátkoznak.
- Lizzie, végre. Már mindenhol kerestelek. - lép be a szobába Bryan, majd egy gyors csók kíséretében az ismeretlen kislányhoz guggol. - Szia kis hölgy. - mosolyog rá.
- Rosalie, ő itt Bryan. Bryan, ő itt Rosalie, a világ legjobb unokahúga. Igaz? - mutatja be egymásnak őket Lizzie, miközben Rosaliet az ölébe veszi.
- Örvendek. - nyújtja Bryan Rosalie felé a kezét szelíd mosollyal az arcán. 
Rosalie egy percre elbizonytalanodik, és szorosabban bújik Lizziehez. Ám miután a lány biztosítsa róla, hogy nincs semmi baj, nem akarja bántani őt, csak barátkozni szeretne, igaz bizonytalanul, de megfogja Bryan kezét. 
- Képzejd, tajájkoztam a Télapóval. - csillan fel hirtelen Rosalie szeme, és kezd el mesélni újdonsült barátjának.
- Tényleg? Hát ez nagyszerű. És mit mondott? - kérdezte érdeklődve Bryan.
Lizzie meglepődött, hogy Rosalie ilyen hamar megtudott bízni az eddig ismeretlen fiúban, de ugyanakkor nagyon örült, hogy az élete egyik két legfontosabb személye ilyen jól és gyorsan kijön egymással. 
Az este hátralevő részében sokat beszélgettek, és játszottak együtt. A karácsonyi vacsora pedig az eddigi legjobb volt mindenki számára. Hogy miért? Mert mindenki ott volt, akinek ott kellett lennie. Mert olyan felhőtlen boldogságban telt az év legszebb ünnepe, akár a filmekben, ezzel megcáfolva azt az elméletét Lizzienek, hogy ilyen csak a filmekben létezik. És, ami a legfontosabb, kiderült, hogy mi a karácsony titka: A Szeretet.