1. Fejezet
New York. A probléma és gondtalanság,a zűrzavar és nyugodtság,a szomorúság és vidámság,a zaj és a csend,valamint a szerelmek és a szakítások városa. Én, Hayley Blake is itt élek, ebben a ''Nagy Almában''. Egyedül és egy nem túl nagy házban ugyan,de a város egyik leggyönyörűbb részén,így a kilátás ami nap,mint nap fogad minden gondomat,bajomat elfelejteti. Minden reggel azzal kezdem napomat,hogy a nyitott ablakon át megcsodálom az elém táruló tájat,és mélyen beszívom a vad bodzafa és margaréta bódító illatát. Ez ma sem volt másképp. Lassan,ráérősen keltem fel,mivel még elég időben voltam. Nem szeretek késni,így mindig korábban kelek a kelleténél. Igaz azért már elég sokszor előfordult,hogy elkéstem,és bajba is kerültem emiatt,hisz az én drága főnököm,aki mellesleg már olyan vén,hogy a papírok is kiesnek a kezéből úgy rezeg,jól lehordott mindenki előtt. Igen,nos ilyenkor nagyon nem bírom...viszont máskor meglehetősen kedves velem. Nem egyszer hangoztatta már,hogy igazán fontos szerepem van abban, hogy most itt tart a cég ahol. A cég,már el is felejtettem. Egy igencsak híres divatmagazin cégnél dolgozom, mint újságíró és a főszerkesztő személyes asszisztense egyben. Sokszor el sem hiszem,hogy már ennyit elértem az életben és még csak 24 éves vagyok. Roppant nagy mázlim volt,hogy jókor voltam jó helyen,és meglátták bennem azt a kellő tehetséget,amit ehhez a szakmához kell. Azt hiszem elmondhatom,hogy ennél jobban meg sem lehetnék elégedve az életemmel. Na jó azért ne essünk túlzásokba. Mindenben én sem vagyok tökéletes. Már vagy másfél éve nem volt normális kapcsolatom,és már vagy fél éve nem is randiztam. Igen nos valahogy pasi téren sosem voltam szerencsés. De a kapcsolatra töltött volna időmet legalább hasznos dologra fordítottam, a munkámra.És lám hol tartok most.
De vissza a jelenbe. Komótosan vettem fel az este már előkészített ruháimat,majd indultam el a konyha felé,hogy valami táplálót juttassak a szervezetembe. Alig ültem le a szoba közepén elhelyezett székre máris megcsörrent a telefonom. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, így kíváncsian nyúltam a készülék felé.
- Igen?- szóltam bele gyorsan.
- Hayley! Szia! Figyelj egy nagy szívességet kérnék tőled.-hallottam meg legjobb barátnőm, Rebecca nyugtalan hangját.
- Öhm.Oké,és mit?
- Ma reggel,el kéne hozd az egyik megrendelő tortáját,amúgy is útba esik neked, és nekem nincs időm erre. Rendben?
- Most,reggel?-kérdezek vissza lefagyva.
- Igen.-válaszolt zaklatottan.-Miért? Valami dolgod van?
- Nem-nem.-feleltem gyorsan.-Ha most indulok talán még nem kések el.Hozzád vigyem?
- Igen. Köszi.Örök hálám.-hányszor hallottam már én ezt.-Szia.-köszönt el, majd gyorsan lerakta.
- Azta. Tényleg nagyon sürgős dolga lehet...-motyogom magamban.
Rebecca a legjobb barátnőm. Mindig is kicsit szétszórt volt,így ez az eset sem lepett meg különösebben. Amúgy ő egy cukrász. Mindenféle rendezvényekre és esküvőkre szokott tortákat és más finomságokat készíteni. Nagyon tehetséges. Ezt tapasztalatból mondom.
A telefon hívás után sietnem kellett,így a reggelimet csak a kabátom, cipőm felkapkodása közben fejeztem be.
~ ☼ ~
Igaz,hogy útba esik a torta,de Rebecca háza nem,így amikor elvettem az üzletből a tortát,ami csak egy vékony kartondobozba volt becsomagolva, sietősre vettem a lépteimet. Kiléptem az üzlet ajtaján majd félkézzel,mivel a másikban a tortát tartottam, előkerestem zsebemből a telefonom, hogy felhívjam James-t, - az egyik barátomat,aki ugyancsak a divat magazinnál dolgozik,mint fotós - hogy megkérjem falazzon nekem míg oda nem érek. Talán egy kicsit túl nagy lendülettel rohantam ki az ajtón,mert alig egy lépéssel később valaminek neki zuhantam,majd onnan le, a beton földre.
- Te jó ég!- hallottam meg egy ismeretlen mély,férfi hangot előttem.-Nézd mit csináltál!-siránkozott,miközben az összemaszatolt szmokingjára mutatott,és a zsebéből elővett zsebkendővel kezdte el tisztogatni azt. Felettébb drága szmokingnak látszott,így azt feltételezhettem,hogy valami gazdag pacák,aki most ki van,mert egy kis folt került a csini-vini kabátjára.
- Várjunk csak folt?-gondolkoztam hangosan.
- Igen,ez egy folt.Látom kapiskálod.-mondta,de még mindig nem nézett fel.
- Ne!Ne,ne,ne,ne,ne,ne...!-estem pánikba,miközben a torta épségét kezdtem el kapkodva vizsgálni.-Ezt nem hiszem el!
- Azért ennyire nem súlyos.-nézett fel most először a kabátjáról.
Engem pedig olyan érzés kerített hatalmába,mint még soha.Furcsa volt,nagyon furcsa. Ahogy szemeivel az enyémeket kezdte szuggerálni,ahogy a mogyoróbarna szemeivel a szemembe nézett és kíváncsian szemlélte arcomat.Elvesztem,és kirázott a hideg.Nem tudom mi történt velem,ilyent még sosem éreztem,mintha egyszeribe a szívem kihagyott volna egy ütemet,és saját életre kelt volna velem nem is foglalkozva. Két teljes percig álltunk,illetve ő állt én meg még mindig a földön ültem,és csak néztük,és néztük egymást.Tudjátok,mint a filmekben az az egy perces képszakadás. Igen ez igazán mesebeli volt,bár lehet,hogy nem is tudom, csak én éreztem így. Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint mire egész addigi életünk során nem volt példa? Ja,szerintem sem,így kénytelen voltam összeszedni magam,és visszatérni a jelenbe.A komor,keserű jelenbe,ahol minden megtörténhet,mint például az is, hogy teljesen elromlik egy gyönyörű torta amit az ember legjobb barátnője több napon át készített csak azért, hogy az arának meg a vőlegénynek a már amúgy is csodás napját még jobban feldobja ez az édesség.És én ezt mind elrontom.Igen,ilyen az én formám.
- Én nem arról beszélek!-fordultam ismét a torta felé.- Tönkrement.-suttogtam halkan,magamnak,teljesen megsemmisülve.-Most meg mit csináljak?
- Jól van.-sóhajtott fel.-Veszek egy újat.
- Az nem úgy megy!-emeltem fel talán egy kicsit túlzottan is a hangomat.- Ezt nem árulják.Ilyent csak rendelni lehet,aminek az elkészítése több napig is eltart. És most tönkrement...
- Oké.Kitalálunk valamit csak kelj fel már onnan. Még a végén megfázol vagy ilyesmi.-nyújtotta karját felém ''úriember'' módjára.
- Nem kell a segítséged!-pattantam fel a földről (hogy eddig miért nem tettem ezt? ).- Már eleget ''segítettél''.-mondtam cinikusan,majd felkaptam a földről a dobozt,és visszasétáltam az üzletbe,ezzel magára hagyva az ismeretlen fiút.
~ ☼ ~
Szerencsémre nem esett olyan végzetes baja a tortámnak,így pár óra alatt ki tudták javítani a nagyobb hibákat. Így hát fogtam gyorsan egy taxit,és elindultam végre Rebeccához az immáron tűrhető stádiumba került tortával a kezemben. Mondhatom nem kicsit szólt le Becca,de miután meghallotta a baleset ''okát'' már nem is nagyon érdekelte a torta,sokkal inkább a fiú kinézete, hogy miket mondott,hogy viselkedett,egyszóval minden.
- Becca,most már tényleg mennem kell így is félórás késésben vagyok.A főnököm kirúg!
- Áh,ahhoz túl jó vagy,esetleg megbüntet...
- Becca!
- Jól van,Jól van, menj!Szia.
- Szia.És még egyszer bocsánat.-köszöntünk el egymástól,majd egy ölelés után elindultam végre a munkába.
~ ☼ ~
- Köszi,hogy falaztál.-rohantam James-hez,miután a tüdőmet is kiköptem,úgy siettem nehogy még jobban elkéssek.
- Szívesen,de nem volt szükség rá.-mosolygott rám.
- Amúgy mi ez a nagy tömeg? Jön az elnök vagy mi?-mutatok körbe a sok emberen.
- A főnöknek valami nagy bejelentése van.
- Mégis mi?
- Senki sem tudja...
- Mindenki!Kérhetnék egy kis csendet?-jelent meg a főnök előttünk pár lépéssel (Jamessel mi álltunk az első sorban).-Köszönöm.Nos mint tudjátok már régen gondolkozok rajta,hogy el kéne adjam a céget egy nálam jóval fiatalabb személynek.-mosolyodott el a saját ''viccén''.-És most,hogy végre megtaláltam a megfelelő személyt...-e mondat után nagy duruzsolás keletkezett a teremben,mindenki beszélgetni kezdett valakivel.''Eladni?'',''El fogja adni?'',''Mi lesz a céggel?''.- Nem.Nyugalom,nem adom el a céget,csupán arról lenne szó,hogy az unokám végre felnőtt, kitanulta ezt a szakmát,így most ő fogja átvenni a helyem.-egy perc hatás szünet után pedig kinyílt az ajtó,és nekem pedig azzal egy időben leesett az állam.Nem hittem a szememnek.Mit keres itt? Csak nem ő az? Nem az nem lehet!-Emberek,köszöntsétek Seth Davis-t.Az új főszerkesztőt.
Előrébb lépett,és jó látótávolságra tőlem megállt.Végignézett a tömegen,majd mikor az én soromhoz ért megállt a tekintete,majdegy gúnyos mosollyal az arcán rám nézett.
- Ez nem igaz!-suttogtam megsemmisülve.
De vissza a jelenbe. Komótosan vettem fel az este már előkészített ruháimat,majd indultam el a konyha felé,hogy valami táplálót juttassak a szervezetembe. Alig ültem le a szoba közepén elhelyezett székre máris megcsörrent a telefonom. Ötletem sem volt, hogy ki lehet az, így kíváncsian nyúltam a készülék felé.
- Igen?- szóltam bele gyorsan.
- Hayley! Szia! Figyelj egy nagy szívességet kérnék tőled.-hallottam meg legjobb barátnőm, Rebecca nyugtalan hangját.
- Öhm.Oké,és mit?
- Ma reggel,el kéne hozd az egyik megrendelő tortáját,amúgy is útba esik neked, és nekem nincs időm erre. Rendben?
- Most,reggel?-kérdezek vissza lefagyva.
- Igen.-válaszolt zaklatottan.-Miért? Valami dolgod van?
- Nem-nem.-feleltem gyorsan.-Ha most indulok talán még nem kések el.Hozzád vigyem?
- Igen. Köszi.Örök hálám.-hányszor hallottam már én ezt.-Szia.-köszönt el, majd gyorsan lerakta.
- Azta. Tényleg nagyon sürgős dolga lehet...-motyogom magamban.
Rebecca a legjobb barátnőm. Mindig is kicsit szétszórt volt,így ez az eset sem lepett meg különösebben. Amúgy ő egy cukrász. Mindenféle rendezvényekre és esküvőkre szokott tortákat és más finomságokat készíteni. Nagyon tehetséges. Ezt tapasztalatból mondom.
A telefon hívás után sietnem kellett,így a reggelimet csak a kabátom, cipőm felkapkodása közben fejeztem be.
~ ☼ ~
Igaz,hogy útba esik a torta,de Rebecca háza nem,így amikor elvettem az üzletből a tortát,ami csak egy vékony kartondobozba volt becsomagolva, sietősre vettem a lépteimet. Kiléptem az üzlet ajtaján majd félkézzel,mivel a másikban a tortát tartottam, előkerestem zsebemből a telefonom, hogy felhívjam James-t, - az egyik barátomat,aki ugyancsak a divat magazinnál dolgozik,mint fotós - hogy megkérjem falazzon nekem míg oda nem érek. Talán egy kicsit túl nagy lendülettel rohantam ki az ajtón,mert alig egy lépéssel később valaminek neki zuhantam,majd onnan le, a beton földre.
- Te jó ég!- hallottam meg egy ismeretlen mély,férfi hangot előttem.-Nézd mit csináltál!-siránkozott,miközben az összemaszatolt szmokingjára mutatott,és a zsebéből elővett zsebkendővel kezdte el tisztogatni azt. Felettébb drága szmokingnak látszott,így azt feltételezhettem,hogy valami gazdag pacák,aki most ki van,mert egy kis folt került a csini-vini kabátjára.
- Várjunk csak folt?-gondolkoztam hangosan.
- Igen,ez egy folt.Látom kapiskálod.-mondta,de még mindig nem nézett fel.
- Ne!Ne,ne,ne,ne,ne,ne...!-estem pánikba,miközben a torta épségét kezdtem el kapkodva vizsgálni.-Ezt nem hiszem el!
- Azért ennyire nem súlyos.-nézett fel most először a kabátjáról.
Engem pedig olyan érzés kerített hatalmába,mint még soha.Furcsa volt,nagyon furcsa. Ahogy szemeivel az enyémeket kezdte szuggerálni,ahogy a mogyoróbarna szemeivel a szemembe nézett és kíváncsian szemlélte arcomat.Elvesztem,és kirázott a hideg.Nem tudom mi történt velem,ilyent még sosem éreztem,mintha egyszeribe a szívem kihagyott volna egy ütemet,és saját életre kelt volna velem nem is foglalkozva. Két teljes percig álltunk,illetve ő állt én meg még mindig a földön ültem,és csak néztük,és néztük egymást.Tudjátok,mint a filmekben az az egy perces képszakadás. Igen ez igazán mesebeli volt,bár lehet,hogy nem is tudom, csak én éreztem így. Létezik az, hogy egyetlen pillanat során olyan mértékű és mélységű érzelmek halmozódnak fel bennünk, mint mire egész addigi életünk során nem volt példa? Ja,szerintem sem,így kénytelen voltam összeszedni magam,és visszatérni a jelenbe.A komor,keserű jelenbe,ahol minden megtörténhet,mint például az is, hogy teljesen elromlik egy gyönyörű torta amit az ember legjobb barátnője több napon át készített csak azért, hogy az arának meg a vőlegénynek a már amúgy is csodás napját még jobban feldobja ez az édesség.És én ezt mind elrontom.Igen,ilyen az én formám.
- Én nem arról beszélek!-fordultam ismét a torta felé.- Tönkrement.-suttogtam halkan,magamnak,teljesen megsemmisülve.-Most meg mit csináljak?
- Jól van.-sóhajtott fel.-Veszek egy újat.
- Az nem úgy megy!-emeltem fel talán egy kicsit túlzottan is a hangomat.- Ezt nem árulják.Ilyent csak rendelni lehet,aminek az elkészítése több napig is eltart. És most tönkrement...
- Oké.Kitalálunk valamit csak kelj fel már onnan. Még a végén megfázol vagy ilyesmi.-nyújtotta karját felém ''úriember'' módjára.
- Nem kell a segítséged!-pattantam fel a földről (hogy eddig miért nem tettem ezt? ).- Már eleget ''segítettél''.-mondtam cinikusan,majd felkaptam a földről a dobozt,és visszasétáltam az üzletbe,ezzel magára hagyva az ismeretlen fiút.
~ ☼ ~
Szerencsémre nem esett olyan végzetes baja a tortámnak,így pár óra alatt ki tudták javítani a nagyobb hibákat. Így hát fogtam gyorsan egy taxit,és elindultam végre Rebeccához az immáron tűrhető stádiumba került tortával a kezemben. Mondhatom nem kicsit szólt le Becca,de miután meghallotta a baleset ''okát'' már nem is nagyon érdekelte a torta,sokkal inkább a fiú kinézete, hogy miket mondott,hogy viselkedett,egyszóval minden.
- Becca,most már tényleg mennem kell így is félórás késésben vagyok.A főnököm kirúg!
- Áh,ahhoz túl jó vagy,esetleg megbüntet...
- Becca!
- Jól van,Jól van, menj!Szia.
- Szia.És még egyszer bocsánat.-köszöntünk el egymástól,majd egy ölelés után elindultam végre a munkába.
~ ☼ ~
- Köszi,hogy falaztál.-rohantam James-hez,miután a tüdőmet is kiköptem,úgy siettem nehogy még jobban elkéssek.
- Szívesen,de nem volt szükség rá.-mosolygott rám.
- Amúgy mi ez a nagy tömeg? Jön az elnök vagy mi?-mutatok körbe a sok emberen.
- A főnöknek valami nagy bejelentése van.
- Mégis mi?
- Senki sem tudja...
- Mindenki!Kérhetnék egy kis csendet?-jelent meg a főnök előttünk pár lépéssel (Jamessel mi álltunk az első sorban).-Köszönöm.Nos mint tudjátok már régen gondolkozok rajta,hogy el kéne adjam a céget egy nálam jóval fiatalabb személynek.-mosolyodott el a saját ''viccén''.-És most,hogy végre megtaláltam a megfelelő személyt...-e mondat után nagy duruzsolás keletkezett a teremben,mindenki beszélgetni kezdett valakivel.''Eladni?'',''El fogja adni?'',''Mi lesz a céggel?''.- Nem.Nyugalom,nem adom el a céget,csupán arról lenne szó,hogy az unokám végre felnőtt, kitanulta ezt a szakmát,így most ő fogja átvenni a helyem.-egy perc hatás szünet után pedig kinyílt az ajtó,és nekem pedig azzal egy időben leesett az állam.Nem hittem a szememnek.Mit keres itt? Csak nem ő az? Nem az nem lehet!-Emberek,köszöntsétek Seth Davis-t.Az új főszerkesztőt.
Előrébb lépett,és jó látótávolságra tőlem megállt.Végignézett a tömegen,majd mikor az én soromhoz ért megállt a tekintete,majdegy gúnyos mosollyal az arcán rám nézett.
- Ez nem igaz!-suttogtam megsemmisülve.
2. Fejezet
A meglepettségtől nem tudtam semmi normálisat csinálni. Az emberek már kezdtek visszaszállingózni az irodájukba, saját helyükre,míg én csak álltam,lefagyva,a külvilágtól távol. Nem hittem el, hogy amint az előbb megtudtam, egy Seth nevű pasas fog nekem dirigálni, méghozzá az, aki már a kora reggelemet is tönkretette. Nem. Ez biztos valami vicc. Vagy álom. Jól van,igen irtó vicces volt,de most már fel szeretnék ébredni! Hahó!
- Hayley! Itt vagy?- szólított James,miközben kezével az arcom előtt hadonászott.
- Tessék?- tértem hirtelen vissza a jelenbe.
- Azt kérdeztem,hogy mehetünk mi is, vagy itt fogunk állni még?-kérdezte már mosolyogva.
- Persze mehe...
- Oh,Hayley örülök,hogy itt vagy!-üdvözölt a ''régi'' főnököm.-Majd ismerkedj meg Sethtel,-mutatott az említett személy felé,aki már egy jó ideje engem bámult,így úgy vélem jól megismerte a ruházatom.Hát igen ma egy kicsit tényleg rövidebbet vettem fel a kelleténél,de a fene gondolta,hogy így alakulnak a dolgok. - Ugyanis ő lesz az új fő szerkesztő. -oh nem mondod.Tényleg?Mégis mióta?Na jó,nyugalom Hayley,nincs semmi baj.-Hoznál egy kávét?
- Persze.-feleltem monoton hangon.
- Inkább legyen kettő.-szólalt meg immáron a drága főnököm is, némi merő gúnnyal,és kárörvendő mosollyal az arcán.
- Hogyne.-préseltem ki fogaim közül ezt az egy szót,tetetett kedvességgel,és egy igen átlátszónak sikerült mű mosollyal.
Hirtelen megfordultam,és a reggel legelőre kezembe akadt lábbelimben,ami jelen esetben a magassarkúm,eltipegtem a kávé géphez, majd később,mivel már nem találtam egyikőjüket sem az előbbi helyen, elindultam az iroda felé. Épp Jack, a régi főnököm lépett ki az ajtón,mikor meglátott engem (na jó inkább a kezemben tartott kávét) mosolyogva közelebb lépett, kivette kezemből az egyik forró italt,majd meg sem köszönve tovább állt volna,ám megtorpant és visszanézett. Gondolom valami eszébe jutott.
- Hozd el a szerkesztőségből a jövő hónapi címlap tervet,és vidd be az irodába. Seth már bent van,majd átveszi.
- Rendben, uram.
- Ja,és később beszélni szeretnék veled.
- Persze.-mosolyogtam rá kedvesen,majd odébb álltam,méghozzá a szerkesztőségbe,hogy elhozzam a beígért címlap tervet.
Nem szeretek a szerkesztőségbe járni,valahogy olyan mogorvák és egyhangúak ott az emberek. Fogalmam sincs,hogy mivel töltik itt az idejüket,de hogy bulizással nem az szent. Elvettem a mappát,ami száz meg száz képpel volt tele (na jó igazából ötnél nem volt több), majd komótosan elindultam az eredeti úti célomhoz, a fő szerkesztő irodájához. Az ajtó csukva volt,nem igen szeretnek az emberek erre felé járkálni,így legtöbbször nyugalom van.Kivéve ha a főnök ideges,akkor aztán lehet hallani a hangját. De azt hiszem nem csak a főnök változik,hanem az egész cég szokása, mivel most elég sokan járkálnak errefelé,és érdekes módon csak a hölgy alkalmazottak,akik különös figyelmet szentelnek az ajtónak,ami megjegyezném nem változott úgyhogy nem tudom,mit csodálnak rajta. Hacsak nincsen röntgen szemük,és épp a bent lévő személyt lesik...Igen,az elképzelhetőbb.
Felemeltem a kezem,és kopogtattam kettőt.Nem tudom,hogy lesz,mint lesz ezután,így nem árt az óvatosság.
- Igen?-hallottam meg egy ismerős hangot.
Gondolom azt várta,hogy bejelentsem,mint a palotába,hogy ki kívánkozik meglátogatni őnagyságát,de én csak egyszerűen lenyomtam a kilincset, és beléptem.Így amúgy is hamarabb megtudja,nem?
- Elnézést,de hoztam a terveket meg a kávét.-tetettem ismét,ma már másodszor kedvességet.A végére belejövök.
- Oh,a tortás lány.-pillantott fel.- Hayley úgy-e?
- Igen.-ez meg mi akart lenni?Tortás lány?Mi?
- Örülök,hogy megismerhetlek. Seth Davis vagyok.-nyújtotta felém a kezét,de hátrálni kezdtem és minél hamarabb ki szerettem volna menni innen,így az ajtó felé lopakodtam.Valahogy nyomasztott ez a hely.Furcsa eddig nem éreztem ezt.
- Igen,tudom.Segíthetek még valamiben vagy...
- Igen,ez a kávé pocsék.Hozz egy újat.-váltott át nemtörődöm hangsúlyba,és fejét immáron újra a papír kupacára hajtotta.Csak nem megsértődött volna az uraság?
- Hogy?-emeltem fel mindkét szemöldököm.
- Szeretnék egy másik kávét.-mondta lassabban,de még mindig lenézve.
- Mégis...Jól van.Persze.-fogtam vissza magam,és egy nagy levegővétel után elővettem színészi tehetségem,hogy átválthassak kedves,aranyos asszisztensbe.
Dühösen trappoltam ki az irodából,át a hosszú folyóson,és az sem érdekelt ha megbámulnak. Szóval nem ízlik a kávé? Jól van akkor kap olyat ami biztos ízleni fog. Átléptem az egy emelettel lejjebb található büfébe,és kértem egy zacskó sót. Nem érdekelt,hogy megbámultak,csak váll vonva annyit mondtam,hogy a főnök kérte.Erre pedig még furcsábban méregettek. Viszont ez sem érdekelt.Vissza mentem a kávé automatához,majd a kávéba beleöntöttem a félzacskó sót (azért nem vagyok annyira gonosz,hogy az egészet beletöltsem),és elindultam vissza,azén drága,jószívű főnökömhöz. Immáron kopogás nélkül törtettem be a helyiségbe.
- Parancsoljon.-raktam le eléje talán egy kicsit túl nagy erővel a kávét.
- Köszönöm.- nézett fel egy másodpercre rám,majd a kávéra.- Ez sem jó.-rázta meg a fejét.
- Mi? De hát még meg sem kóstolta!-keltem ki magamból.
- Nem kell megkóstoljam. Látom.
- Oh. Bocsánat nem említették,hogy valami különleges képessége van erre.Ha tudtam volna meg sem szólalok.-mondtam szemrehányóan.
- Nem tehetek róla,hogy nem tud jó kávét csinálni.-nézett rám cinikusan.
- Nem is én csinálom. Az automata.
- Igen?Akkor,hogy lehet,hogy más jót tud csinálni,maga pedig nem? Hm?-állt fel az igazgatói székéből,miközben még mindig ott csücsült az a letörölhetetlen,nyavalyás, gunyoros vigyor a képén.
- Nem tudom. De akkor talán kérje meg azt a ''mást'',hogy csináljon ő,ha már annyira jobban csinálja.
- Tudja maga,hogy mennyien lennének a helyében?-kerülte ki az asztalt,és jött közelebb hozzám.
- Igen,gondolom.De akkor miért is velem végezteti?-kérdeztem egy kicsit túl szarkasztikusan.Lehet,hogy vissza kéne fogjam magam,mielőtt még nagyobb baj lesz.
- Hát talán,mert reggel oly kedves volt,és ott hagyott az utcán?-emelte mutató és hüvelyk ujját az állához és kezdte súrolni azt,mintha a választ keresné a kérdésére.- Igen,talán ezért.-vigyorodott el,majd még egy lépést közelebb jött.
- Ezt nem teheti.-facsartam ki egy mondatot a fogaim közül mérgesen.
- De azt hiszem ige,mivel én vagyok a főnöke,és azt teszek,amit csak akarok.-mondta már mondanom sem kell,hogy gunyorosan.Komolyan egyszer felpofozom,hogy megnézzem úgy eltűnik-e onnan az a vigyor!
Még közelebb lépett,már alig volt 10 centi közöttünk,amikor a fülemhez hajolt,és lassan,érthetően elkezdett beszélni.
- Most pedig,menj szépen,és hozz még egy kávét,ami iható is.-a közelsége bizsergést váltott ki belőlem,az egész karom libabőrös lett,az arcom pedig égett.Nem tudtam megszólalni.Mégis miért vált ki belőlem ilyen reakciót,amikor egy beképzelt barom? Ellépett tőlem,majd nagy vigyorral az arcán,gondolom látta a reakcióm, visszament az asztalához. Én meg csak álltam ott,mint egy eltévedt szerencsétlen.És utáltam ezért magam.Utáltam,mert nem tettem semmit.Csak később,amikor felfogtam,hogy most már el kéne hagyni ezt a nyamvadt irodát.Így hát erőt vettem magamon,és kihúzva magam,úri hölgyhöz méltóan,akinek még meg van a méltósága,kisétáltam a helyiségből.
Mégis mit képzel ez magáról? Jól van oké ő a szerencsés unoka,övé lett az örökség. Rendben van. Még mindig haragszik,mert csak úgy ott hagytam reggel. Ez is jogos. De mégis,hogyan gondolja,hogy megkeseríti a munkámat. Nem ezt nem fogom engedni. Harcolni akar? Hát harcoljunk!Mert ezt nem hagyom csak úgy annyiban.Ebben biztos lehet.
Nem sokkal később,hogy elhagytam az iroda ajtaját hallottam,hogy valaki eldobja a csészét,és köhögni kezd.
- Oh szóval mégis meg kellett kóstolni úgy-e?-motyogtam magamban,s végre a mai nap először szívből mosolyogtam,mert végre-valahára én nyertem.
- Hayley! Itt vagy?- szólított James,miközben kezével az arcom előtt hadonászott.
- Tessék?- tértem hirtelen vissza a jelenbe.
- Azt kérdeztem,hogy mehetünk mi is, vagy itt fogunk állni még?-kérdezte már mosolyogva.
- Persze mehe...
- Oh,Hayley örülök,hogy itt vagy!-üdvözölt a ''régi'' főnököm.-Majd ismerkedj meg Sethtel,-mutatott az említett személy felé,aki már egy jó ideje engem bámult,így úgy vélem jól megismerte a ruházatom.Hát igen ma egy kicsit tényleg rövidebbet vettem fel a kelleténél,de a fene gondolta,hogy így alakulnak a dolgok. - Ugyanis ő lesz az új fő szerkesztő. -oh nem mondod.Tényleg?Mégis mióta?Na jó,nyugalom Hayley,nincs semmi baj.-Hoznál egy kávét?
- Persze.-feleltem monoton hangon.
- Inkább legyen kettő.-szólalt meg immáron a drága főnököm is, némi merő gúnnyal,és kárörvendő mosollyal az arcán.
- Hogyne.-préseltem ki fogaim közül ezt az egy szót,tetetett kedvességgel,és egy igen átlátszónak sikerült mű mosollyal.
Hirtelen megfordultam,és a reggel legelőre kezembe akadt lábbelimben,ami jelen esetben a magassarkúm,eltipegtem a kávé géphez, majd később,mivel már nem találtam egyikőjüket sem az előbbi helyen, elindultam az iroda felé. Épp Jack, a régi főnököm lépett ki az ajtón,mikor meglátott engem (na jó inkább a kezemben tartott kávét) mosolyogva közelebb lépett, kivette kezemből az egyik forró italt,majd meg sem köszönve tovább állt volna,ám megtorpant és visszanézett. Gondolom valami eszébe jutott.
- Hozd el a szerkesztőségből a jövő hónapi címlap tervet,és vidd be az irodába. Seth már bent van,majd átveszi.
- Rendben, uram.
- Ja,és később beszélni szeretnék veled.
- Persze.-mosolyogtam rá kedvesen,majd odébb álltam,méghozzá a szerkesztőségbe,hogy elhozzam a beígért címlap tervet.
Nem szeretek a szerkesztőségbe járni,valahogy olyan mogorvák és egyhangúak ott az emberek. Fogalmam sincs,hogy mivel töltik itt az idejüket,de hogy bulizással nem az szent. Elvettem a mappát,ami száz meg száz képpel volt tele (na jó igazából ötnél nem volt több), majd komótosan elindultam az eredeti úti célomhoz, a fő szerkesztő irodájához. Az ajtó csukva volt,nem igen szeretnek az emberek erre felé járkálni,így legtöbbször nyugalom van.Kivéve ha a főnök ideges,akkor aztán lehet hallani a hangját. De azt hiszem nem csak a főnök változik,hanem az egész cég szokása, mivel most elég sokan járkálnak errefelé,és érdekes módon csak a hölgy alkalmazottak,akik különös figyelmet szentelnek az ajtónak,ami megjegyezném nem változott úgyhogy nem tudom,mit csodálnak rajta. Hacsak nincsen röntgen szemük,és épp a bent lévő személyt lesik...Igen,az elképzelhetőbb.
Felemeltem a kezem,és kopogtattam kettőt.Nem tudom,hogy lesz,mint lesz ezután,így nem árt az óvatosság.
- Igen?-hallottam meg egy ismerős hangot.
Gondolom azt várta,hogy bejelentsem,mint a palotába,hogy ki kívánkozik meglátogatni őnagyságát,de én csak egyszerűen lenyomtam a kilincset, és beléptem.Így amúgy is hamarabb megtudja,nem?
- Elnézést,de hoztam a terveket meg a kávét.-tetettem ismét,ma már másodszor kedvességet.A végére belejövök.
- Oh,a tortás lány.-pillantott fel.- Hayley úgy-e?
- Igen.-ez meg mi akart lenni?Tortás lány?Mi?
- Örülök,hogy megismerhetlek. Seth Davis vagyok.-nyújtotta felém a kezét,de hátrálni kezdtem és minél hamarabb ki szerettem volna menni innen,így az ajtó felé lopakodtam.Valahogy nyomasztott ez a hely.Furcsa eddig nem éreztem ezt.
- Igen,tudom.Segíthetek még valamiben vagy...
- Igen,ez a kávé pocsék.Hozz egy újat.-váltott át nemtörődöm hangsúlyba,és fejét immáron újra a papír kupacára hajtotta.Csak nem megsértődött volna az uraság?
- Hogy?-emeltem fel mindkét szemöldököm.
- Szeretnék egy másik kávét.-mondta lassabban,de még mindig lenézve.
- Mégis...Jól van.Persze.-fogtam vissza magam,és egy nagy levegővétel után elővettem színészi tehetségem,hogy átválthassak kedves,aranyos asszisztensbe.
Dühösen trappoltam ki az irodából,át a hosszú folyóson,és az sem érdekelt ha megbámulnak. Szóval nem ízlik a kávé? Jól van akkor kap olyat ami biztos ízleni fog. Átléptem az egy emelettel lejjebb található büfébe,és kértem egy zacskó sót. Nem érdekelt,hogy megbámultak,csak váll vonva annyit mondtam,hogy a főnök kérte.Erre pedig még furcsábban méregettek. Viszont ez sem érdekelt.Vissza mentem a kávé automatához,majd a kávéba beleöntöttem a félzacskó sót (azért nem vagyok annyira gonosz,hogy az egészet beletöltsem),és elindultam vissza,azén drága,jószívű főnökömhöz. Immáron kopogás nélkül törtettem be a helyiségbe.
- Parancsoljon.-raktam le eléje talán egy kicsit túl nagy erővel a kávét.
- Köszönöm.- nézett fel egy másodpercre rám,majd a kávéra.- Ez sem jó.-rázta meg a fejét.
- Mi? De hát még meg sem kóstolta!-keltem ki magamból.
- Nem kell megkóstoljam. Látom.
- Oh. Bocsánat nem említették,hogy valami különleges képessége van erre.Ha tudtam volna meg sem szólalok.-mondtam szemrehányóan.
- Nem tehetek róla,hogy nem tud jó kávét csinálni.-nézett rám cinikusan.
- Nem is én csinálom. Az automata.
- Igen?Akkor,hogy lehet,hogy más jót tud csinálni,maga pedig nem? Hm?-állt fel az igazgatói székéből,miközben még mindig ott csücsült az a letörölhetetlen,nyavalyás, gunyoros vigyor a képén.
- Nem tudom. De akkor talán kérje meg azt a ''mást'',hogy csináljon ő,ha már annyira jobban csinálja.
- Tudja maga,hogy mennyien lennének a helyében?-kerülte ki az asztalt,és jött közelebb hozzám.
- Igen,gondolom.De akkor miért is velem végezteti?-kérdeztem egy kicsit túl szarkasztikusan.Lehet,hogy vissza kéne fogjam magam,mielőtt még nagyobb baj lesz.
- Hát talán,mert reggel oly kedves volt,és ott hagyott az utcán?-emelte mutató és hüvelyk ujját az állához és kezdte súrolni azt,mintha a választ keresné a kérdésére.- Igen,talán ezért.-vigyorodott el,majd még egy lépést közelebb jött.
- Ezt nem teheti.-facsartam ki egy mondatot a fogaim közül mérgesen.
- De azt hiszem ige,mivel én vagyok a főnöke,és azt teszek,amit csak akarok.-mondta már mondanom sem kell,hogy gunyorosan.Komolyan egyszer felpofozom,hogy megnézzem úgy eltűnik-e onnan az a vigyor!
Még közelebb lépett,már alig volt 10 centi közöttünk,amikor a fülemhez hajolt,és lassan,érthetően elkezdett beszélni.
- Most pedig,menj szépen,és hozz még egy kávét,ami iható is.-a közelsége bizsergést váltott ki belőlem,az egész karom libabőrös lett,az arcom pedig égett.Nem tudtam megszólalni.Mégis miért vált ki belőlem ilyen reakciót,amikor egy beképzelt barom? Ellépett tőlem,majd nagy vigyorral az arcán,gondolom látta a reakcióm, visszament az asztalához. Én meg csak álltam ott,mint egy eltévedt szerencsétlen.És utáltam ezért magam.Utáltam,mert nem tettem semmit.Csak később,amikor felfogtam,hogy most már el kéne hagyni ezt a nyamvadt irodát.Így hát erőt vettem magamon,és kihúzva magam,úri hölgyhöz méltóan,akinek még meg van a méltósága,kisétáltam a helyiségből.
Mégis mit képzel ez magáról? Jól van oké ő a szerencsés unoka,övé lett az örökség. Rendben van. Még mindig haragszik,mert csak úgy ott hagytam reggel. Ez is jogos. De mégis,hogyan gondolja,hogy megkeseríti a munkámat. Nem ezt nem fogom engedni. Harcolni akar? Hát harcoljunk!Mert ezt nem hagyom csak úgy annyiban.Ebben biztos lehet.
Nem sokkal később,hogy elhagytam az iroda ajtaját hallottam,hogy valaki eldobja a csészét,és köhögni kezd.
- Oh szóval mégis meg kellett kóstolni úgy-e?-motyogtam magamban,s végre a mai nap először szívből mosolyogtam,mert végre-valahára én nyertem.
3. Fejezet
~ Seth ~
Az elmúlt időben, egy kezemen megtudom számolni, hogy mennyi jó dolog történt velem. Így gondolhatjátok, hogy mennyire megörvendeztetett az a hír,hogy az én drága nagypapám nekem hagyja hátra a híres ''The New York Times'' magazin igazgatói posztját. Imádom a nagyapát, de azért az igazat megvallva már ideje volt, hogy nyugdíjba vonuljon. Már rég nem az igazi a munka terén, sőt már olyan mértékben, hogy sok konkurencia kiszemelte magának a majdnem süllyesztőbe került magazint, csakhogy jó sok pénzt keressen, és majd később az ő neve által kerüljön újra a csúcsra. Erről persze nem szólt az alkalmazottjainak, ''nehogy megijedjenek''! De ennek mostantól vége. Megérkeztem, és a cég újra virágozni fog, úgy ahogy talán még sohasem.
Ezek a gondolatok környékeztek meg, miközben nagy lelkesedéssel, akár egy kisgyerek aki először lépi át az iskola küszöbét, indultam el otthonról. Jókedv uralta egész utamat az új munka helyem felé, bármit láttam a járdán, úton még jobban felderültem, legyen az egy bicikliző kisgyerek, turbékoló pár-amit máskor mindig elítélek vagy gusztustalannak tartok-, vagy akár egy elkóborolt házőrző kutya. Eltökélten meneteltem egyenesen, az újdonsült munka helyem kijelölt útvonalán, mindaddig míg nem találkozott felsőtestem egy cukrász bolt vas ajtójából kijövő bizonyos személlyel. Mérhetetlenül feldühödtem. Már nem is tudom, hogy kire haragudtam jobban? Magamra, hogy ilyen szerencsétlen alak vagyok, és már az első napomon egy foltos szmokingban kell megjelenjek, vagy a lányra aki mindezt elkövette velem a kezében tartott tortájával. Dühöm végett az úriemberhez méltó viselkedésről is elfelejtkeztem, így míg én egy zsebkendővel próbáltam menteni a menthetőt,ő egy jó darabig a földön ült, és teljesen kikelve magából siránkozott. Először azt hittem, hogy az én tönkrement öltönyömet sajnálja, így megnyugtattam, hogy azért annyira nem vészes, nem kell olyan nagy dolgot csinálni belőle, ám amint később kiderült a szétment tortáért viselkedett így. Felnéztem, kíváncsi voltam, hogy miért viselkedik így, hogy miért csinál ennyiből tragédiát. Ránéztem, találkozott mindkettőnk szúrós tekintete, ami nem sokkal később enyhülni látszott. Szemembe nézett, szemébe néztem, akár egy filmben bámultuk egymást perceken át, vagy órákon? Szokatlan érzés kerített hatalmában, az idő érzékem is elromlott, és kivételes módon elvesztem azokban a kék szem párokban. Eddig a nők néztek rám így, mindig ők fúttak utánam, már-már csodáltak. Nem kellett semmit sem tegyek. Egy halvány mosoly, és máris tálcán kínálták magukat ( Amit a legtöbbször ki is használtam ). Erre most... Utáltam ezt az érzést így hamar ki is hessegettem magamból. Nehogy már meggyengüljek pont egy ilyen ügyetlen lánynak. Minden esetre még mindig nem tudtam, hogy miért olyan fontos neki pont az a darab, amikor még ezer egyet kaphat az üzletben, így készségesen felajánlottam,hogy veszek egy újat, hátha így lenyugszik, és hagy engem menni végre a saját dolgomra. Ám, hogy még jobban fokozza bennem a dühöt, megint csak ellenkezni kezdett, és cinikus hangnemben távozott. Ezt nem engedhettem meg! Velem ne bánjon így senki! Főleg ne egy ilyen ... lány. Szerettem volna tenni valamit, hogy visszaszerezzem becsületem, de már késő volt. Addigra már elment. Engem meg itt hagyott az utcán, földbe taposott becsülettel. Ezután még mérgesebben meneteltem az eredeti úti célomhoz. Az ezelőtti jókedvemnek már nyoma sem volt, mintha kiszippantottak volna belőlem minden jó érzést, és csak a keserűséget, dühöt hagyták volna meg.
Pár perc késéssel ugyan, de megérkeztem az újdonsült munka helyemre, ahol mindenki elég távolság tartóan, idegenként, a lányok nagy bámulás következtében kíváncsian, míg a férfiak ez miatt undorral tekintettek rám. Nem érdekelt különösebb képpen, majd úgyis megváltoznak ha kiderül ki is vagyok.
- Szia nagyapa!-köszöntöttem rokonomat, miután tíz perc keresés után ráleltem.
- Áh Seth. Végre. Összehívtam egy csapat gyűlést. Mindenki előtt szeretnélek bemutatni. Ha neked is megfelel.
- Nekem jó.-ez jól jött,így legalább mindenki megtudhatja ki is vagyok.
- Nagyszerű. Akkor mehetünk is.-terelt egy tágas helyiség felé.
Pár szó után, én is bevonultam a helyiségbe, ahol tömve voltak az emberek. Hát dolgoznak itt egy páran az biztos...Sokan meglepve álltak vagy csak közömbösen bámultak, de akadt olyan is aki érdeklődve mért végig. Ám egy személy mégis kitűnt a tömegből. Nem tudom,hogy az égiek akarták ezt így, vagy csak a szerencse műve, de az a lány állt az első sorban, majdnem előttem, ki a reggel faképnél hagyott. Egyből felderültem, és gúnyos mosolyra húztam a szám. Végre, most lesz alkalmam megleckéztetni. Mert mindenkinek meg kell tanulni, legfőképp ő, hogy velem nem lehet így bánni, és csak úgy otthagyni az utcán.
~ Hayley ~
Az érzelmeknek, amik pár órája környékeztek meg, már nyomuk sem volt. Sokat nem rágódtam a történteken, viszont egy gondolat egész nap a fejemben kavargott, és egy percre sem hagyott nyugodni. ''Mégis miért gyengültem úgy el a közelében?'' Jó kérdés. Mégpedig olyannyira,hogy nem kapom a választ rá. Az pedig kizárt, hogy bármilyen mélyebb érzelmet tápláljak iránta. Hisz csak ma találkoztunk!
- Hayley... Hayley, jössz haza?-hallottam meg a mellettem álló James hangját. Fogalmam sincs mióta állhat itt, de nagyon úgy tűnik, hogy jól szórakozott rajtam az elmúlt percekben.
- Igen, persze. Vagyis nem. A főnök. A régi. Beszélni akart velem.-dadogtam zavaromban.
- Oh. Oké. Akkor majd holnap.-köszönt el mosolyogva, ahogy mindig is szokott.
Átnéztem még utoljára az előbb megírt cikkemet, összepakoltam, majd nemsokára elindultam felkutatni a régi főnököm tartózkodási helyét. Nem kellett sokáig keresgélnem, egyből tudtam,hogy hol találom. Halkan bekopogtam, majd a válasz után beléptem a tágas helyiségbe. Nem volt sok bútor, csak a legszükségesebbek foglaltak helyet. Az ajtó melletti sarokban egy nagyobbocska szekrény sok fiókkal az oldalán benne iratokkal, s mindenféle szerződéssel. Az ablak előtt egy hatalmas íróasztal helyezkedett el telis-tele mindenféle kacattal, az mögött ült a régi főnököm. Az asztal előtt két fekete bőr székes fotel, az egyikre pár másodperc múlva helyet is foglaltam, s úgy néztem kíváncsian az előttem szorgosan pakolászó személyre. Pár percig néma csend vetemedett az irodára, senki nem szólt semmit. Csak a papírok sercegését lehetett hallani. Rajtam e pár percben még jobban eluralkodott a kíváncsiság, végtére is nem szoktak csak úgy behívni munka idő után valakit. Kivéve ha azt közlik vele, hogy ki van rúgva. De reményeim szerint ezt a variációt én kihúzhatom a listámról. Mikor végre valahára elkészült a pakolással leült a nagy, gurulós, igazgatói székébe, felém fordult, és mosolyogva megszólalt.
- Hiányozni fog ez a hely.-nézett körül a szobán. Nem tudtam mit kéne erre reagálni így inkább hallgattam.- Rengeteget dolgoztam itt esténkét, főleg az utóbbi időben...-nézett maga elé álmélkodva. Én pedig még mindig nem szóltam semmit.-Na de egyszer mindennek vége ugyebár.-pillantott hirtelen rám.- Sokszor említettem már, hogy szeretném Európában is terjeszteni a magazint. Nos, erre most adódik egy lehetőség, amivel élni is kell. Valakinek el kell mennie Barcelonába, egy hónapra, Sethel, hogy részt vegyenek pár megbeszélésen stb.-nagy levegőt vett, majd még nagyobb mosollyal az arcán folytatta.-És Seth azt szeretné ha te mennél. Igaz az előtt tettem pár megjegyzést az érdekedben.-mosolyodott el pajkosan.-De a lényeg, hogy mindketten úgy döntöttünk, hogy te mész vele. Jövő héten már indultok is.-fejezte be, én pedig kapva az alkalmon hitetlenkedve megszólaltam.
- Én? Dehát! Jövő héten? És...egy hónap?-nem akartam elhinni. Szeretem Barcelonát, és ez tényleg egy jó lehetőség, és bármikor mentem volna, de...Sethtel! Tudtam, hogy ez egy újabb csel. Kapva kap az alkalmon, és engem akar vinni-hogy ott folytassa, ahol már elkezdte-, hogy tönkre tegyen.
Az ex főnököm már épp tátotta volna a száját, hogy megszólaljon, ám ekkor nyitódott az ajtó, és egy számomra nem várt személy jelent meg előtte.
- Áh, Seth. Épp most újságoltam el a Hayleynek a pompás hírt.
- Igazán?-nézett rám azzal az idegesítő, féloldalas pajzán mosolyával.
- Pontosan. Még csak Hayley beleegyezése van hátra.-néztek mindketten rám.
Nem tudtam mit csináljak. Mégis mi lenne a helyes. Ha elmegyek mindig fog találni módot rá, hogy idegesítsen. Kerülni meg nem tudom, főleg ha egy repülőn utazunk, ott nagyon nem lesz hova menekülnöm, mivel repülni nem tudok. Ha pedig nem megyek akkor csalódást okozok a régi főnökömnek, és Seth gyávának, gyengének fog tartani. Na nem mintha érdekelne mit gondol.
- Jól van. Benne vagyok.-néztem határozottan Seth szemébe, hogy lássa nem vagyok gyenge sőt háborút ígértem, akkor nem is lehetek az.
- Nagyszerű. Akkor jövőhétig pakolj össze.-mondta kárörvendően.
- Ne aggódj. Megleszek.
~ ☼ ~
Másnap én sem tudom miért, de korábban mentem be a munkába. Ráérősen összegyűjtöttem a következő lapban megjelenő cikkeket, gondosan összeválogattam, majd leadtam a szerkesztőségbe. Jobban mondva le akartam adni, ugyanis alig, hogy felálltam volna a nekem kijelölt íróasztaltól egy izmos kart éreztem meg magamon, ahogy alig érezhetően visszalök, majd vállam fölött előrenyúl, hogy az előttem helyezett mappát egy könnyed mozdulattal elvegye. Ezt pedig oly lassúsággal és gyengédséggel tette, hogy azt hinné az ember, egyáltalán nem a mappájáért jött az illető. Megdermedve ültem a kényelmes székemben, erősen megmarkoltam a szék karfáját, és csak arra koncentráltam, hogy semmiféle képp ne vegye észre rajtam, milyen hatással is van rám egy apró érintéssel. Ugyanolyan lassúsággal emelte fel, majd húzta magához a vastag mappát, mint az elmúlt másodpercekben. Egy darabig csak egymagában hallgatott, csak a mappa lapjainak sercegését lehetett hallani, majd mikor végzett egy hangos hümmögéssel visszahelyezte az eredeti helyére - immáron normális sebességgel -, majd alig hallhatóan megszólalt.
- Igazán fontos lehetett, hogy abc sorrendbe rakd a cikkeket, hogy ilyen korán bejöttél.-meglepettségemben megszólalni sem bírtam. Jól tudtam ki lehet az illető, aki már korán az idegeimre óhajt menni, de mégsem akartam szembe fordulni vele, és kitudja milyen önelégült grimasszal találni szembe magam. De erőt vettem magamon, és normális, talán egy kicsit közömbös hangon válaszoltam.
- Sehol sincs előírva, hogy nem jöhetsz be hamarabb. Tudtommal csak a késésre figyelnek oda. De javíts ki ha tévedek.-fordultam immáron feléje, egy büszke mosollyal.
- Elnézést a tolakodó viselkedésemért. Csak tudod még nem rég jöttem ide, és nem igazán tudtam megtapasztalni, hogy az alkalmazottjaim ilyen szorgosak.-lépett el egy lépést az asztaltól, az arcán még mindig ott ülő önhitt mosolyával.- De folytasd csak. Tőlem nyugodtan átrendezheted vastagsági sorrendbe is. Nem foglak megzavarni.-villantott még egy győztes vigyort, majd nagy léptekben elment az irodája felé.
Egy fél órával később már csapatostul szállingóztak be a nagy terembe, és ültek le ki-ki a maga asztalához az emberek. Ezzel véget ért a rövid, ám relaxáló nyugalom, és csend. A lányok, mint mindig most is pletykával kezdték a napot.
- Tegnap próbáltam utána nyomozni. Tudtátok, hogy három évig volt négy kutya menhely főtámogatója?
- Szóval nem elég, hogy jóképű, de még kutya imádó is?
- Pontosan. Nehezen lehetne valami kifogasolhatót találni benne.
- Khm...mondjuk az egója...-mondtam magamban.
- És szingli?
- Nincs felesége a többi meg nem érdekel.
- Láttátok már milyen izmai vannak?
- Ugyan már kérlek. A vak is látja.
Ez ment egész délelőtt. Mikor már úgy gondoltam, hogy levizsgázhatnék Seth élet történetéből, és izmai számából, nagyságából, elindultam, hogy megkeressem James-et, és beszámoljak a tegnap tett látogatásomról a régi főnökömnél.
~ ☼ ~
- Szóval azt mondod, hogy ... egy hónapot kell eltölts ... Sethel ... Barcelonában ... csak azért, mert haragszik rád ... mert ott hagytad ... az utcán?-nézett rám szórakozottan James, és látszott rajta, hogy kevés választja el attól, hogy röhögő görcsben törjön ki.
- Hé! Ez nem vicces.-nevettem már én is, ahogy ránéztem arcára.
James asztala pontosan Seth irodájával szemben van, így nem egyszer mentek el előttünk, csapatostul a vihogó lányok, ám a főnök úr nem zavartatta magát, egyszer sem mozdult ki a rejtekéről, egyszer kivéve.
- Hayley, nem most kell lazsálni. Reggel lett volna rá elég időd.-nézett rám egy féloldalas gunyoros mosollyal.
- Ebéd szüneten vagyok.-mondtam határozottan.
- Már ötven perce?-emelte égbe szemöldökét.
- Mi...? Te nyomozol utánam?-tátottam ki számat meglepettségemben.
- Vékonyak a falak.-indult visszafelé, majd még jó hangosan - hogy mindenki hallja -,utánam szólt.- Gyere be az irodámba kérlek. Van némi befejezetlen ügyünk.-mondta, mindezt olyan nagy vigyorral az arcán, hogy ha nem lenne füle az egész fejét körbe járta volna.
- Na ez félreérthető volt.-vigyorgott rám James, mint mindenki más a terembe. Kivétel a lányok, akik mit sem sejtve mi folyik itt néztek rám, mint akit leszúrnának. Ha a nézéssel ölni lehetne, akkor már rég hallott is lennék.
De nem tudtam mit tenni mégis a főnököm, akinek nem szabad ellenszegülni, így egy perc múlva már az irodájában találtam magam.
Az elmúlt időben, egy kezemen megtudom számolni, hogy mennyi jó dolog történt velem. Így gondolhatjátok, hogy mennyire megörvendeztetett az a hír,hogy az én drága nagypapám nekem hagyja hátra a híres ''The New York Times'' magazin igazgatói posztját. Imádom a nagyapát, de azért az igazat megvallva már ideje volt, hogy nyugdíjba vonuljon. Már rég nem az igazi a munka terén, sőt már olyan mértékben, hogy sok konkurencia kiszemelte magának a majdnem süllyesztőbe került magazint, csakhogy jó sok pénzt keressen, és majd később az ő neve által kerüljön újra a csúcsra. Erről persze nem szólt az alkalmazottjainak, ''nehogy megijedjenek''! De ennek mostantól vége. Megérkeztem, és a cég újra virágozni fog, úgy ahogy talán még sohasem.
Ezek a gondolatok környékeztek meg, miközben nagy lelkesedéssel, akár egy kisgyerek aki először lépi át az iskola küszöbét, indultam el otthonról. Jókedv uralta egész utamat az új munka helyem felé, bármit láttam a járdán, úton még jobban felderültem, legyen az egy bicikliző kisgyerek, turbékoló pár-amit máskor mindig elítélek vagy gusztustalannak tartok-, vagy akár egy elkóborolt házőrző kutya. Eltökélten meneteltem egyenesen, az újdonsült munka helyem kijelölt útvonalán, mindaddig míg nem találkozott felsőtestem egy cukrász bolt vas ajtójából kijövő bizonyos személlyel. Mérhetetlenül feldühödtem. Már nem is tudom, hogy kire haragudtam jobban? Magamra, hogy ilyen szerencsétlen alak vagyok, és már az első napomon egy foltos szmokingban kell megjelenjek, vagy a lányra aki mindezt elkövette velem a kezében tartott tortájával. Dühöm végett az úriemberhez méltó viselkedésről is elfelejtkeztem, így míg én egy zsebkendővel próbáltam menteni a menthetőt,ő egy jó darabig a földön ült, és teljesen kikelve magából siránkozott. Először azt hittem, hogy az én tönkrement öltönyömet sajnálja, így megnyugtattam, hogy azért annyira nem vészes, nem kell olyan nagy dolgot csinálni belőle, ám amint később kiderült a szétment tortáért viselkedett így. Felnéztem, kíváncsi voltam, hogy miért viselkedik így, hogy miért csinál ennyiből tragédiát. Ránéztem, találkozott mindkettőnk szúrós tekintete, ami nem sokkal később enyhülni látszott. Szemembe nézett, szemébe néztem, akár egy filmben bámultuk egymást perceken át, vagy órákon? Szokatlan érzés kerített hatalmában, az idő érzékem is elromlott, és kivételes módon elvesztem azokban a kék szem párokban. Eddig a nők néztek rám így, mindig ők fúttak utánam, már-már csodáltak. Nem kellett semmit sem tegyek. Egy halvány mosoly, és máris tálcán kínálták magukat ( Amit a legtöbbször ki is használtam ). Erre most... Utáltam ezt az érzést így hamar ki is hessegettem magamból. Nehogy már meggyengüljek pont egy ilyen ügyetlen lánynak. Minden esetre még mindig nem tudtam, hogy miért olyan fontos neki pont az a darab, amikor még ezer egyet kaphat az üzletben, így készségesen felajánlottam,hogy veszek egy újat, hátha így lenyugszik, és hagy engem menni végre a saját dolgomra. Ám, hogy még jobban fokozza bennem a dühöt, megint csak ellenkezni kezdett, és cinikus hangnemben távozott. Ezt nem engedhettem meg! Velem ne bánjon így senki! Főleg ne egy ilyen ... lány. Szerettem volna tenni valamit, hogy visszaszerezzem becsületem, de már késő volt. Addigra már elment. Engem meg itt hagyott az utcán, földbe taposott becsülettel. Ezután még mérgesebben meneteltem az eredeti úti célomhoz. Az ezelőtti jókedvemnek már nyoma sem volt, mintha kiszippantottak volna belőlem minden jó érzést, és csak a keserűséget, dühöt hagyták volna meg.
Pár perc késéssel ugyan, de megérkeztem az újdonsült munka helyemre, ahol mindenki elég távolság tartóan, idegenként, a lányok nagy bámulás következtében kíváncsian, míg a férfiak ez miatt undorral tekintettek rám. Nem érdekelt különösebb képpen, majd úgyis megváltoznak ha kiderül ki is vagyok. - Szia nagyapa!-köszöntöttem rokonomat, miután tíz perc keresés után ráleltem.
- Áh Seth. Végre. Összehívtam egy csapat gyűlést. Mindenki előtt szeretnélek bemutatni. Ha neked is megfelel.
- Nekem jó.-ez jól jött,így legalább mindenki megtudhatja ki is vagyok.
- Nagyszerű. Akkor mehetünk is.-terelt egy tágas helyiség felé.
Pár szó után, én is bevonultam a helyiségbe, ahol tömve voltak az emberek. Hát dolgoznak itt egy páran az biztos...Sokan meglepve álltak vagy csak közömbösen bámultak, de akadt olyan is aki érdeklődve mért végig. Ám egy személy mégis kitűnt a tömegből. Nem tudom,hogy az égiek akarták ezt így, vagy csak a szerencse műve, de az a lány állt az első sorban, majdnem előttem, ki a reggel faképnél hagyott. Egyből felderültem, és gúnyos mosolyra húztam a szám. Végre, most lesz alkalmam megleckéztetni. Mert mindenkinek meg kell tanulni, legfőképp ő, hogy velem nem lehet így bánni, és csak úgy otthagyni az utcán.
~ Hayley ~
Az érzelmeknek, amik pár órája környékeztek meg, már nyomuk sem volt. Sokat nem rágódtam a történteken, viszont egy gondolat egész nap a fejemben kavargott, és egy percre sem hagyott nyugodni. ''Mégis miért gyengültem úgy el a közelében?'' Jó kérdés. Mégpedig olyannyira,hogy nem kapom a választ rá. Az pedig kizárt, hogy bármilyen mélyebb érzelmet tápláljak iránta. Hisz csak ma találkoztunk!
- Hayley... Hayley, jössz haza?-hallottam meg a mellettem álló James hangját. Fogalmam sincs mióta állhat itt, de nagyon úgy tűnik, hogy jól szórakozott rajtam az elmúlt percekben.
- Igen, persze. Vagyis nem. A főnök. A régi. Beszélni akart velem.-dadogtam zavaromban.
- Oh. Oké. Akkor majd holnap.-köszönt el mosolyogva, ahogy mindig is szokott.
Átnéztem még utoljára az előbb megírt cikkemet, összepakoltam, majd nemsokára elindultam felkutatni a régi főnököm tartózkodási helyét. Nem kellett sokáig keresgélnem, egyből tudtam,hogy hol találom. Halkan bekopogtam, majd a válasz után beléptem a tágas helyiségbe. Nem volt sok bútor, csak a legszükségesebbek foglaltak helyet. Az ajtó melletti sarokban egy nagyobbocska szekrény sok fiókkal az oldalán benne iratokkal, s mindenféle szerződéssel. Az ablak előtt egy hatalmas íróasztal helyezkedett el telis-tele mindenféle kacattal, az mögött ült a régi főnököm. Az asztal előtt két fekete bőr székes fotel, az egyikre pár másodperc múlva helyet is foglaltam, s úgy néztem kíváncsian az előttem szorgosan pakolászó személyre. Pár percig néma csend vetemedett az irodára, senki nem szólt semmit. Csak a papírok sercegését lehetett hallani. Rajtam e pár percben még jobban eluralkodott a kíváncsiság, végtére is nem szoktak csak úgy behívni munka idő után valakit. Kivéve ha azt közlik vele, hogy ki van rúgva. De reményeim szerint ezt a variációt én kihúzhatom a listámról. Mikor végre valahára elkészült a pakolással leült a nagy, gurulós, igazgatói székébe, felém fordult, és mosolyogva megszólalt.
- Hiányozni fog ez a hely.-nézett körül a szobán. Nem tudtam mit kéne erre reagálni így inkább hallgattam.- Rengeteget dolgoztam itt esténkét, főleg az utóbbi időben...-nézett maga elé álmélkodva. Én pedig még mindig nem szóltam semmit.-Na de egyszer mindennek vége ugyebár.-pillantott hirtelen rám.- Sokszor említettem már, hogy szeretném Európában is terjeszteni a magazint. Nos, erre most adódik egy lehetőség, amivel élni is kell. Valakinek el kell mennie Barcelonába, egy hónapra, Sethel, hogy részt vegyenek pár megbeszélésen stb.-nagy levegőt vett, majd még nagyobb mosollyal az arcán folytatta.-És Seth azt szeretné ha te mennél. Igaz az előtt tettem pár megjegyzést az érdekedben.-mosolyodott el pajkosan.-De a lényeg, hogy mindketten úgy döntöttünk, hogy te mész vele. Jövő héten már indultok is.-fejezte be, én pedig kapva az alkalmon hitetlenkedve megszólaltam.
- Én? Dehát! Jövő héten? És...egy hónap?-nem akartam elhinni. Szeretem Barcelonát, és ez tényleg egy jó lehetőség, és bármikor mentem volna, de...Sethtel! Tudtam, hogy ez egy újabb csel. Kapva kap az alkalmon, és engem akar vinni-hogy ott folytassa, ahol már elkezdte-, hogy tönkre tegyen. Az ex főnököm már épp tátotta volna a száját, hogy megszólaljon, ám ekkor nyitódott az ajtó, és egy számomra nem várt személy jelent meg előtte.
- Áh, Seth. Épp most újságoltam el a Hayleynek a pompás hírt.
- Igazán?-nézett rám azzal az idegesítő, féloldalas pajzán mosolyával.
- Pontosan. Még csak Hayley beleegyezése van hátra.-néztek mindketten rám.
Nem tudtam mit csináljak. Mégis mi lenne a helyes. Ha elmegyek mindig fog találni módot rá, hogy idegesítsen. Kerülni meg nem tudom, főleg ha egy repülőn utazunk, ott nagyon nem lesz hova menekülnöm, mivel repülni nem tudok. Ha pedig nem megyek akkor csalódást okozok a régi főnökömnek, és Seth gyávának, gyengének fog tartani. Na nem mintha érdekelne mit gondol.
- Jól van. Benne vagyok.-néztem határozottan Seth szemébe, hogy lássa nem vagyok gyenge sőt háborút ígértem, akkor nem is lehetek az.
- Nagyszerű. Akkor jövőhétig pakolj össze.-mondta kárörvendően.
- Ne aggódj. Megleszek.
~ ☼ ~
Másnap én sem tudom miért, de korábban mentem be a munkába. Ráérősen összegyűjtöttem a következő lapban megjelenő cikkeket, gondosan összeválogattam, majd leadtam a szerkesztőségbe. Jobban mondva le akartam adni, ugyanis alig, hogy felálltam volna a nekem kijelölt íróasztaltól egy izmos kart éreztem meg magamon, ahogy alig érezhetően visszalök, majd vállam fölött előrenyúl, hogy az előttem helyezett mappát egy könnyed mozdulattal elvegye. Ezt pedig oly lassúsággal és gyengédséggel tette, hogy azt hinné az ember, egyáltalán nem a mappájáért jött az illető. Megdermedve ültem a kényelmes székemben, erősen megmarkoltam a szék karfáját, és csak arra koncentráltam, hogy semmiféle képp ne vegye észre rajtam, milyen hatással is van rám egy apró érintéssel. Ugyanolyan lassúsággal emelte fel, majd húzta magához a vastag mappát, mint az elmúlt másodpercekben. Egy darabig csak egymagában hallgatott, csak a mappa lapjainak sercegését lehetett hallani, majd mikor végzett egy hangos hümmögéssel visszahelyezte az eredeti helyére - immáron normális sebességgel -, majd alig hallhatóan megszólalt.
- Igazán fontos lehetett, hogy abc sorrendbe rakd a cikkeket, hogy ilyen korán bejöttél.-meglepettségemben megszólalni sem bírtam. Jól tudtam ki lehet az illető, aki már korán az idegeimre óhajt menni, de mégsem akartam szembe fordulni vele, és kitudja milyen önelégült grimasszal találni szembe magam. De erőt vettem magamon, és normális, talán egy kicsit közömbös hangon válaszoltam.
- Sehol sincs előírva, hogy nem jöhetsz be hamarabb. Tudtommal csak a késésre figyelnek oda. De javíts ki ha tévedek.-fordultam immáron feléje, egy büszke mosollyal.
- Elnézést a tolakodó viselkedésemért. Csak tudod még nem rég jöttem ide, és nem igazán tudtam megtapasztalni, hogy az alkalmazottjaim ilyen szorgosak.-lépett el egy lépést az asztaltól, az arcán még mindig ott ülő önhitt mosolyával.- De folytasd csak. Tőlem nyugodtan átrendezheted vastagsági sorrendbe is. Nem foglak megzavarni.-villantott még egy győztes vigyort, majd nagy léptekben elment az irodája felé.
Egy fél órával később már csapatostul szállingóztak be a nagy terembe, és ültek le ki-ki a maga asztalához az emberek. Ezzel véget ért a rövid, ám relaxáló nyugalom, és csend. A lányok, mint mindig most is pletykával kezdték a napot.
- Tegnap próbáltam utána nyomozni. Tudtátok, hogy három évig volt négy kutya menhely főtámogatója?
- Szóval nem elég, hogy jóképű, de még kutya imádó is?
- Pontosan. Nehezen lehetne valami kifogasolhatót találni benne.
- Khm...mondjuk az egója...-mondtam magamban.
- És szingli?
- Nincs felesége a többi meg nem érdekel.
- Láttátok már milyen izmai vannak?
- Ugyan már kérlek. A vak is látja.
Ez ment egész délelőtt. Mikor már úgy gondoltam, hogy levizsgázhatnék Seth élet történetéből, és izmai számából, nagyságából, elindultam, hogy megkeressem James-et, és beszámoljak a tegnap tett látogatásomról a régi főnökömnél.
~ ☼ ~
- Szóval azt mondod, hogy ... egy hónapot kell eltölts ... Sethel ... Barcelonában ... csak azért, mert haragszik rád ... mert ott hagytad ... az utcán?-nézett rám szórakozottan James, és látszott rajta, hogy kevés választja el attól, hogy röhögő görcsben törjön ki.
- Hé! Ez nem vicces.-nevettem már én is, ahogy ránéztem arcára.
James asztala pontosan Seth irodájával szemben van, így nem egyszer mentek el előttünk, csapatostul a vihogó lányok, ám a főnök úr nem zavartatta magát, egyszer sem mozdult ki a rejtekéről, egyszer kivéve.
- Hayley, nem most kell lazsálni. Reggel lett volna rá elég időd.-nézett rám egy féloldalas gunyoros mosollyal.
- Ebéd szüneten vagyok.-mondtam határozottan.
- Már ötven perce?-emelte égbe szemöldökét.
- Mi...? Te nyomozol utánam?-tátottam ki számat meglepettségemben.
- Vékonyak a falak.-indult visszafelé, majd még jó hangosan - hogy mindenki hallja -,utánam szólt.- Gyere be az irodámba kérlek. Van némi befejezetlen ügyünk.-mondta, mindezt olyan nagy vigyorral az arcán, hogy ha nem lenne füle az egész fejét körbe járta volna.
- Na ez félreérthető volt.-vigyorgott rám James, mint mindenki más a terembe. Kivétel a lányok, akik mit sem sejtve mi folyik itt néztek rám, mint akit leszúrnának. Ha a nézéssel ölni lehetne, akkor már rég hallott is lennék.
De nem tudtam mit tenni mégis a főnököm, akinek nem szabad ellenszegülni, így egy perc múlva már az irodájában találtam magam.
4. Fejezet
- Becca, nem láttad véletlenül a zöld felsőmet? - kiabáltam barátnőmnek, hogy a földszinten is jól halhassa kérdésem.
- Azt a kutya mintásat? - kiabált vissza.
- Igen.
- Nálam van.
- HOGY?
- Kölcsönadtad. - mentette ki magát az abszurd helyzetből.
- Jó, mindegy. Mennem kell. El fogok késni. - húztam le három hatalmas, teli tömött bőröndömet a lépcsőn nem sok sikerrel. - Na jó, ez így nem fog menni. - morgolódtam magamban.
Egy percre megálltam, hogy végig gondoljak pár kivitelezhető haditervet a bőröndök szállításához. Majd miután már két perce tehetetlenül álltam egyedül zéró ötlettel, mérgemben belerúgtam az egyikbe. Erre pedig, mi nő meglepetésképp, az elindult lefelé, egészen a lépcső aljáig. - Hogy lehetek ilyen bolond? - csaptam homlokomra, majd az előzőhöz hasonlóan leszállítottam az összes csomagot. Mikor már épp az utolsó lépcsőfokhoz ért volna valaki egyik lábával megtámasztotta, így megakadályozva a hangos földetérést. Nem értettem miért teszi és legfőképp azt, hogy ki, mivel a cipője nem épp Beccáéhoz hasonlított, felnéztem. Nem kellett volna. Összezavarodtam. Még jobban, mint egy nappal ezelőtt.
Nem hiszem el, hogy nem értette meg tegnap. Nincs semmi szükségem rá! Akkor meg mit keres itt!? Mérhetetlen dühvel, és csalódottsággal, - mert keresztbe vágta a hagyományokat - az arcomon néztem bele elégedettséget sugárzó szemeibe, és gondoltam vissza a tegnapi napra csakhogy biztos legyek benne, hogy jól emlékszem a megállapodásunkra.
~ 1 nappal ezelőtt ~
Végre! Végre túléltem ezt az egy hetet, és holnap mehetek Barcelonába. El sem hiszem, hogy két nap múlva már a puha homokos tengerparton, a lágy hullámok hangja mellett sütkérezhetek, semmittevően és boldogan. Na jó ez nem egészen igaz, ugyanis dolgozni megyek, méghozzá Sethtel, ezt nem szabad elfelejteni, viszont csak lesz némi időm pihenésre is nem?
Az elmúlt hét úgyanúgy telt ahogy az első napok is. Seth mindenáron azt leste, hogy alázzon meg, és lehetőleg a többi ember előtt. Ezért is örülök, hogy kimozdulhatok innen, mert ha Barcelonában is folytatni szeretné a megalázásomat, ami nagyon valószínű, legalább nem lesznek ott az alkalmazottak, akik majd jól kipletykálhatnak.
- Hayley, kérlek. Egy szóra. - szólt ki félig kilépve a szentélye ajtajából.
- Csak egyre? - motyogtam halkan, majd megindultam a helyiség felé. - Igen? - kérdeztem kíváncsian.
- Holnap indulunk Barcelonába.
- Igen, tudok róla. - bólogattam illedelmesen, mivel mégiscsak a főnököm, nem lehetek bunkó vele, akármennyire is szeretnék.
- Felkészültél rá?
- Öhm ... hogy érted?
- Bepakoltál? - kérdezte szemöldökét égnek emelve értetlenségemen.
- Be. - na jó csak félig, de pszt! Titok.
- Kiváló. Ma sajnos tovább bent kell maradnom, és gondolom neked is. - tette hozzá az utolsó mondatot csak úgy ''mellékesen''. - Mert nem szabad túl sok dolgot magunk után hagynunk az elkövetkezendő egy hónapra.
- Öhm ... Nos, én már megcsináltam.
- Tényleg? - nézett rám enyhén meglepődve.
- Igen. Minden nap tovább maradtam, hogy ma ne kelljen. Gondoltam hátha ma hamarabb hazamehetnék készülődni vagy ilyesmi... - tettem egy enyhe célzást a mai óhajomra, de még magam sem hittem, hogy beválik.
- Nagyszerű akkor holnap reggel tízkor érted megyek.
- Kérlek én tényleg meg csináltam minde...Mi? Elengedsz? - néztem rá, mint egy betegre amikor leesett, hogy mit is mondott az imént. Bár nem kizárt, hogy nem beteg. A biztonság kedvéért érdemes lenne megmérni a lázát, mert itt valami nem stimmel vele az biztos.
- Amint hallottad.
- De ... és értem jössz? Nem kell már Rebeccával megbeszéltem, hogy elvisz a reptérre.
- Hát akkor jobb lenne lemondanod, mivel én viszlek el.
- Mégis mivel?
- Várj hadd gondolkozzak. Mivel is mivel is? Jah igen, megvan. Kocsival! - adott értelmes választ az én értelmes kérdésemre.
- Igen, azzal ... tényleg jó menni, de ott hagynád a repülőtéren? Vagy oda is felviszed?
- Nem egy sofőrrel mennénk aki, majd hazaviszi. - válaszolt gyorsan, és láttam a tekintetében, hogy erősen gondolkozik azon, hogy vajon jól vagyok-e.
- Oh... Nos ez érdekes, de én tényleg azt szeretném ha Becca vinne el.
- Mert? - nézett rám érthetetlenül.
- Mert ez egy hagyomány. Mindig kivisszük egymást a reptérre, amikor valamelyikünk elutazik, ahol majd sírós búcsút veszünk egymástól, és megígérjük, hogy minden nap felhívjuk egymást, és beszélünk. - hadartam el olyan gyorsan amilyen gyorsan csak tudtam.
- Oké. Nos gondolom ez is valami furcsa, megmagyarázhatatlan lány szokás amit én soha nem fogok megérteni ... Szóval oké menjél vele, de egy percet sem késhetsz 10:20-kor ott légy. Oké.
- Rendben. Akkor ... tényleg hazamehetek? - kérdeztem meg még egyszer óvatosan, csakhogy biztos legyek, hogy jól hallottam az előbb.
- Igen. - mondta már újra a papír kupacok mögé hajolva.
- Oké, akkor ... viszlát. - léptem ki az ajtón.
- Viszlát.
- De várj! Tényleg? - fordultam vissza az ajtóban.
- Igen Hayley, tényleg.
- Most komolyan. Mit tervezel?
- Menj amíg meg nem gondolom magam! - mutatott az ajtó felé türelmét vesztve. És én mivel nem akartam, hogy meggondolja magát követtem az utasítását, és hazamentem. Boldogan, és izgatottan.
- Mit keresel itt? - kérdeztem dühösen, miután visszatértem a bambulásomból.
- Téged. - vigyorgott rám azzal az elégedett vigyorával.
- De megegyeztük, hogy majd csak ott találkozunk! - fakadtam ki.
- Semmi baj, egy kicsit nyugodj le. Mindjárt összeesel itt nekem. Nem akarsz leülni? Mondjuk ide? -mutatott a nappali közepén található kanapéra.
- Nem, nem ülök le.
- Jól van. Majd úgyis ülsz eleget a kocsiban.
- De nem a tiédben! Remélem tudod.
- Hát persze, hogy nem az enyémben. A rebeccáéval megyünk nem?
- Mi van velem? - jelent meg az eddig konyhában foglalatoskodó Rebecca a nappaliban.
Sethnek egy pillanatra csalókás fény villant meg a szemében, mialatt tetőtől-talpig végigmérte barátnőmet, majd miután rendezte vonásait Becca elé állt, és kedvesen megszólalt.
- Szóval te lennél az a bizonyos Rebecca.
- Te meg az a bizonyos Seth. - szólalt meg gúnyoros hangnemben Becca. - Már sok mindent hallottam rólad.
- Gondolom csupa rosszat. - húzta félmosolyra ajkait.
- Nem fogok hazudni. - mosolyodott el most a barátnőm is.
- Nagyszerű. Mindenki ismer mindenkit. Most már indulhatnánk? - erőltettem magamra egy halvány mosoly félét, ezzel félbeszakítva a ''meghitt'' beszélgetést.
Mindenkinek jutott egy bőrönd, így teli kezekkel indultunk kifelé, ahol már Seth csomagjai is felsorakoztak. Azok sajnos már nem fértek be csak a hátsó ülésre, így nekem is akadt társaság a hosszú út alatt, igaz elég hallgatag nem úgy, mint Beccának akit elől Seth szórakoztatott.
Különös érzés uralta kedvemet egész út alatt. Haragudtam és örültem is egyben. Örültem, mert végre nem gúnyolódik velem, és haragudtam, mert úgy láttam Becca igenis jól érzi magát vele. Sethtel! Azzal a gonosz emberi lénnyel! Ja és egyben a főnökömmel!
~ ☼ ~
- Kérjük kedves utasainkat foglalják el helyüket, és kössék be biztonsági öveiket, a gép perceken belül felszáll. - szólalt meg a hangos bemondón egy női hang, mire mindenki szófogadóan követte az utasításait.
A felszállást követő fél órában egyikünk sem szólalt meg. Seth a fehér IPodjára meredt, és bütykölt rajta valamit. Én pedig pár divat magazint, és egy Cassandra Clare könyvet olvastam. Magam sem tudom miért, de rettentően zavart, hogy levegőnek néz. Hogy nem foglalkozik velem, nem szól hozzám, de még rám se néz. Persze, jobb volt így, hogy egy kicsit békén hagyott, és nem alázott valamivel porig, de akkor is. Mindennél jobban tudni akartam, hogy mi olyan érdekes azon a nyamvadt kütyün, hogy még fel sem néz. Sem rám, sem pedig arra a kedves stewardessre aki ételt-italt kínált. És tudtam jól, hogy megbánom ha megteszem, de akkor sem tudtam így ülni hiszen még volt kitudja hány óra az útból. Annyi időt még sem unatkozhatok végig. Így hát megszólítottam, és magamban imádkoztam, nehogy kettévágjon amiért megzavartam a ''fontos'' tevékenységét.
- Valami baj van? - fordultam felé.
De semmi élet jelet nem adott magáról. Ugyanúgy ült, és bámulta a készüléket tovább.
- Szóval így állunk. Már szóba se akarsz állni velem mi? - fontam össze karjaimat. - Jól van akkor csak folytasd! - vettem mérgesen kezembe a könyvemet, hogy olvasást tetessek.
Összesen két percig bírtam ezt a tétlenséget és csendet, majd én sem tudom mi ütött belém, de felpattantam a helyemről, és mérgesen felszólaltam. Erre már egyből felém fordult, és elég meglepetten nézett rám. Talán egy kicsit túl hangos voltam, mert majdnem minden tekintet rám és Sethre szegeződött. De ez akkor nem tudott érdekelni. Elkapott a hév én meg sodrottam vele. Mondtam ami csak a szívemet nyomta az elmúlt hét alatt.
- Fogalmam sincs mi bajod van velem, de már elegem van! Elegem van, hogy mindenkivel tök kedves vagy engem meg egy senkinek nézel, és egy folytában azt lesed, hogy mivel alázz porig. Igen, megértem, hogy megbántottalak, de könyörgöm nem vagyunk már óvodások. Nem lehetne normálisan rendezni a dolgokat. Utálsz oké. Nem akarsz beszélgetni velem oké. Nem akarsz tudni semmit sem rólam, ez is rendben van. Viszont azt tedd meg nekem, hogy nem utáltatod meg velem azt a dolgot amit mindennél jobban szeretek. A munkámat. Tudod sokkal jobb volt amíg te nem jelentél meg. Alulról indultam, de keményen dolgoztam, és feljutottam idáig. De mára már... Már kezdem azt érezni, hogy vége. Eltűnt az a kedv, amit régebb éreztem munka közben. És erről csakis te tehetsz! Igen,te! Elegem van belőled! És tudom, hogy a főnököm vagy, és ez miatt ki is rughatsz, de ez sem érdekel. Idővel úgyis megteszed nem? - ültem vissza erélyesen a helyemre, és csak arra koncentráltam, hogy lenyugodjak végre.
Sethre csak kis idő múlva tudtam nézni, amikor összegyűjtöttem minden erőmet és becsületemet, amiből nem nagyon maradt, miután az előbb lejárattam magam ( iIgen, ez megy nekem. Minek Seth? Magamat is letudom járatni, nem kell ide ő ). Egyáltalán nem úgy festett ahogy elképzeltem lelki szemeim előtt. Azt hittem dühös lesz, és majd kidob a repülőről vagy ilyesmi. De nem. Kikerekedett szemekkel, meglepett arccal, és talán még egy kicsit tátott szájjal is nézett vissza rám. Neki is idő kellett amíg feldolgozza a történteket, így egy darabig csak egy élő szobrot láttam magam előtt, aki még talán levegőt is elfelejtett venni. Egyszer csak megmozdult, gondolom elfogyott a levegője, megrázta a fejét, és tarkóját vakargatva megszólalt.
- Öhm ... Ez ... Ezt most nem értem. Egyáltalán értenem kéne? - szólt összezavarodottan, de sokkal halkabban, mint én vagy bárki más.
- Persze, hogy kéne!
- Oké, de ... mitől vagy így feldúlva?
- Most mondtam el. Mindenki előtt ... Bolondot csinálva magamból.
- Igen ahhoz értesz, de ... csak úgy hirtelen? Valami csak felzaklathatott.
- Igen, te. Csak ott ülsz és nyomod az a kütyüt. - utánoztam egy kicsit túljátszva. - Én meg csak beszélek, de semmi. Még mindig csak pötyögsz!
- Sajnálom. - nevetett fel színészkedésemen. - Nem vettelek észre. - mosolyodott így el talán először mióta ismerem.
- Szóval már láthatatlan is lettem.
- Nem. Csak lefoglalt a munka.
- Lefoglalt...
- Le.
- Jól van. - fordultam el, majd újra kezembe vettem a könyvem. - Akkor folytasd. - mondtam közömbösen.
- Most puffogsz? - nézett rám szórakozottan.
- Nem.
- Dehogynem.
- Nem is.
- Szóval nem.
- Nem. - olvastam újra immáron huszadszorra ugyanazt a mondatot. - Gyerünk vedd csak elé a kütyüdet, és foglalkozz vele. Én itt el vagyok.
- Jól van. Szóval az a bajod, hogy nem veled foglalkozok úgy-e? - nézett rám még mindig szórakozottan.
- Dehogy. Már mondtam elleszek. Az első a munka. - mondtam még mindig ugyanarra a mondatra nézve.
- Oké. Most veled foglalkozok. - mondta mialatt lassan, hogy jól láthassam elrakta kis táskájába a készüléket. Miután befejezte felém fordult, és érdeklődve szemlélt, majd látva, hogy nem fogok megszólalni megtette ő helyettem. - Szóval óvodások vagyunk.
- Nem vagyunk. Csak te vagy.
- Értem. Csak én. Ez érdekes. Nekem úgy rémlik te is benne voltál.
- Miben?
- Az nem fontos. - legyintett. - Van egy ajánlatom.
- Egy ajánlat? Mire? - értetlenkedtem.
- Amíg Barcelonában vagyunk elássuk a csatabárdot. Én sem foglak '' porig alázni''. És te sem fogsz még egyszer így kiborulni. Mondjuk úgy ... soha. Mit szólsz?
- Ez komoly?
- Az.
- Ez hízelgő ajánlat, de ... Mi a trükk? - néztem rá, vagyis próbáltam ránézni megfélemlítően.
- Nincs trükk.
- Biztos?
- Egészen biztos. - nézett rám elég meggyőzően, így nem volt mit tennem...
- Akkor rendben. Áll az alku.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése